1.-2. Fejezet

 

ELSŐ

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: Tony

 

 

– A rohadt életbe!

Bevágom magam mögött az irodám ajtaját, tudatában annak, hogy egy másodperccel elkéstem, hogy tompítsa a kirohanásomat. Vicsorgok a vállam fölött, magamban morgok úgy, ahogy a nagymamám tanított, ha nincs szép mondanivalóm. – Cam orra olyan mélyen van Apa seggében, hogy valószínűleg meg tudja mondani, mit evett tegnap vacsorára.

Nem tehetek róla, hogy Cameron az aranygyermek – a legidősebb, legbrilliánsabb, a leginkább olyan, mint apánk és nagyapánk. Kivéve, hogy mindannyian tudjuk, hogy Cam a legrosszabb módon sérült, egy mély lelki sérülés miatt, amit egy baleset okozott, melyben elvesztette a feleségét, és egyedülálló szülővé vált.

Ez nem olyasmi, amiről hangosan beszélünk, még egy üres szobában, magunkban sem. De Cameron állandó képessége, hogy Apa kegyeiben maradjon, és engem bunkónak tüntessen fel? Az fair játék.

Ledobom a Cameron által készített jelentést az asztalomra, úgy nézve rá, mintha a bátyám érezné a haragomat a tökéletesen formázott remekművön keresztül. Egy lépés balra, bámulás, aztán jobbra, sóhaj, ahogy próbálok hibát találni a terve bármelyik részletében. De nincs. Tudom. Különben Cameron nem mutatta volna be.

Lehet, hogy egy segg, de rohadj jó üzletember.

Kinyílik mögöttem az ajtó, és Zack lép be.

– Tűnj a picsába! Most!

Tekintve, hogy a legjobb barátom, a legkevésbé sem veszi sértésnek. Nem is hallgat rám. Inkább besétál, mintha az övé lenne a hely. Nem is itt dolgozik, és a saját ingatlanfejlesztő cégünk megbeszélése ma este vacsora közben lenne, szóval nem kellene itt lennie.

Nem mintha az ilyesmi megállítaná. Nem hiszem, hogy Zack életében találkozott egyetlen olyan akadállyal, amit ne kezelt volna céltudatos, makacs elszántsággal. Vagy acélgolyókkal, ha éppen arra volt szükség.

– Hé, ki hugyozott a zabkásádba ma reggel?

A humora csak még mérgesebbé tett. Előszó nélkül belevágok, és tájékoztatom: – Cameron előállt egy hatalmas, kidolgozott bemutatóval ma. Azt sem tudtam, hogy dolgozik valamin, erre odajön, és egy egész üzleti tervet dob ki a kezéből, kirajzolódó fejlődési pontokkal és teljesen kidolgozott megtérülési számokkal, mintha a reggeli Metamucil után szarta volna ki.

Az asztalon fekvő jelentés felé intek, és vetek rá egy újabb savanyú pillantást. Remélem, Cameron olyannak érzi a pillantásomat, mint egy jó erős rúgást a családi ékszerekre. Nem mintha annyira szüksége lenne rájuk. Leszegett fejjel csak a munkára és a lányára koncentrál a nap huszonnégy órájában. Meglepődnék, ha valaha is elterelné a figyelmét olyan komolytalan dolog, mint a rejszolás.

Zack felemeli a dossziét, és kényelembe helyezi magát az asztalom előtti egyik széken, a papírokat lapozgatva keresi Cameron új tervének a lényegét. – Kockázati tőke? – találgatja, miközben hanyagul visszadobja az asztalra.

– Ja, valami nagymenő séf éttermet nyit. Valahogy az egész átkozott dolog már várólistára került, holott még el sem kezdték az építkezést. „Tuti befutó”, legalábbis Cam ezt hiszi. – Az ujjammal idézőjelet mutatok, hogy Zack biztosan értse, mennyire idióta a javaslat. Soha nem vallanám be, de duzzogok.

Normális esetben nevetnék rajta, hogy étterembe akar fektetni, mert általában kockázatosak, de el kell ismernem, ez aranyat ér. De csak magamban, nem Zacknek.

A nagyapám évtizedekkel ezelőtt egy baráttal kötött nyereségmegosztási megállapodással indította el a családi üzletet, ami azóta exponenciálisan nőtt. Szépen manikűrözött ujjainkkal világszerte üzleteket kötünk, az ingatlanoktól kezdve a tőzsdéken át a kis induló vállalkozásokig és a portfóliókezelésig mindenben.

Az angyali befektetők arkangyalai vagyunk. Bármi, amivel pénzt kereshetünk, vagy valaki másnak pénzt csinálhatunk, ami viszont nekünk is pénzt hoz, a mi specialitásunk. És egy olyan üzletágban, ahol hagyományosan több a hiba, mint a találat, mi figyelemre méltó "ütésátlaggal" rendelkezünk.

Olyan ajánlatok miatt, mint Cameron Dögös McDögös séfje.

Van egy mellékes vállalkozásom is Zackkel, az én pénzemet és az ő eszét használva. Nem mintha neki nem lenne pénze, nekem meg eszem, de régen kezdtük, amikor én a családi vállalkozásban való boldogulásra koncentráltam, neki pedig szüksége volt kezdő tőkére.

Zack felemeli a kezét, az ujjbegyeit a hüvelykujjához dörzsöli.

– Akarod, hogy játsszak egy szomorú dalt egy pici hegedűn, ami akkora, mint az icipici farkad? Elsírhatod a nyafogós könnyeidet, amíg takonybuborékokat nem fújsz az orrlyukadból. – A hangja reszelősen szánakozó, mintha egy követelőző, nyűgös kisgyerek lennék.

– A farkam nem icipici – javítom ki, a mondandója legfontosabb részére összpontosítva, és szándékosan figyelmen kívül hagyom a többit, ahogy lehuppanok a mellette lévő székre.

– Ez az igazi szellem! – éljenez Zack gúnyosan. – Nem mintha szükség lenne arra, hogy kardot akassz a testvéreddel, de túl jó vagy ahhoz, hogy siránkozz egy már eldöntött üzlet miatt. Ami kell neked, az egy saját üzlet. De nem akármilyen, és ezért vagyok itt. – Szélesre tárja a karját, mintha ő lenne Isten ajándéka, ami helyrehozza a rossz kedvemet.

Érzem a mézesmadzagot, és bár egy részem még továbbra is mérges – rendben, féltékeny – akar lenni, nem tagadhatom a következő újdonság vonzerejét. Apa határozottan belenevelte ezt Cameronba, de egy jó adagot belém is ültetett ezekből a génekből, egy jó adag testvéri versengéssel együtt.

– Mid van?

– Egy kismadár csiripelt egy özvegyről – kezdi.

– Gyenge – vágok közbe. – Valami nagyra van szükségem.

– Ahogy mondtam – folytatja Zack, nem lassít –, portfóliókezelés egy hatalmas vagyonnal rendelkező özvegyasszony számára. Ingatlanokról beszélek, egy nyolc számjegyű művészeti kollekcióról, befektetésekről és a többi.

Felé nézek, felengedek. – Hallgatlak.

Zack diadalmasan vigyorog, tudja, hogy szilárdan a horgára akadtam, ő pedig türelmes és tehetséges horgász. – Csak a kiszervezést fontolgatja, de szerintem a varázslatos bájaddal meg tudod győzni. Úgy tűnik, minden nőnél működik huszonkettő és kilencvenkettő között.

Rávillantom a megszokott mosolyomat. – Most ki féltékeny? – Nem válaszol, alig néz rám, várakozik. – Rendben, mondd tovább. Kérlek.

Nagyon elégedett magával, ahogy lassan felcsévéli a zsinórt. – Elena Cartwright hetvenöt éves, de fürge és éles eszű. A birtoka Pearl mellett van, körülbelül tízezer hektár. De ki számolja? – A szemét forgatja, nagyon is tudatában van, hogy a családomnak is annyi van, habár nem egy telken. Az ilyen nagy földek több mint három generációnyi gazdagságból származnak, mint nekünk, Harringtonoknak, de Pearl túl messze van ahhoz, hogy ismerjem a Cartwright örökséget.

Folytatja: – Három évvel ezelőtt elveszítette a férjét, Thomast, és azóta is gyászol. Bár nem túl feldúlt, hogy pénzügyi tanácsadóval kezelje a portfóliót. De az már túlságosan belemerült a dolgokba, és ezt tudja is. És ami még fontosabb, a nő is tudja. A jövőbe tekint.

– A jövőbe? – kérdezem hitetlenkedve. – Nem azt mondtad, hogy hetvenöt éves? A verandán kellene ülnie édes teát iszogatva, és hálát adni a következő napfelkeltéért.

– Valószínűleg azt is teszi, de az utóbbi Cartwright generáció sikere mögött ő volt az agy. Ő nem egy üresfejű helykitöltő, erre emlékezz – figyelmeztet.

– Vettem. Szóval, mi a csapda?

– A bejutás.

Tudtam. Ha túl szép, hogy igaz legyen, akkor tuti biztos, hogy garantált bukás.

– Thomas Cartwright műgyűjtő volt, és maga is művész. Elena a legnagyobb rajongója. A művészet a bejutás kulcsa.

– Körülbelül szart sem tudok a művészetről – vitatkozok.

Zack megrúg, lelöki a lábfejemet a térdemről. – Ne szarozz! Erre is van tervem. – A mogorva pillantásom teljes valójában landol Zacken, aki teljesen nyugodtnak tánik. – Luna.

Ismerem a szót, a Hold latinul, de hirtelen fogalmam sincs, miért kezdett el holt nyelven beszélni.

– A húgom, Luna – magyarázza lassan. – Többet tud a művészetről, mint bárki. Rávehetjük, hogy korrepetáljon vagy valami, vagy legalább adjon néhány beszélgetési pontot, amivel Cartwrightot az oldaladra állíthatod.

A javaslata akár az is lehetne, hogy beszéljek Elena Cartwrighttal egy holt nyelven, mert kizárt dolog, hogy Zack húga segítsen nekem. Több, mint tíz éve, a főiskola első évétől barátok vagyunk Zackkel. És habár csak néhány szülinapi partin találkoztam vele, rengeteg sztorit hallottam arról, hogy milyen különc Zack húga.

A történetek egy része egyszerűen a korkülönbségből fakad, hiszen Luna majdnem kilenc évvel fiatalabb Zacknél, más részük azonban rávilágít arra, hogy a testvérek néha szöges ellentétek lehetnek. És mivel Zack és én olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, biztos vagyok benne, hogy Luna velem sem foglalkozna túl sokat.

Úgy nézek rá, mintha elment volna az esze, és közben azt fontolgatom, hogy volt-e neki egyáltalán.

– Ki ne mondd! – parancsolja, annak ellenére, hogy egy szót sem szóltam.

– Szerinted segíteni fog? – kérdezem kétkedve. De igazából nem számít. Még ha Luna bele is egyezne, kétlem, hogy ilyen rövid idő alatt annyit tudnék tanulni, hogy átverjek valakit, akinek szenvedélye a művészet.

Magabiztosan vigyorog. – Lehet, hogy tudok egy-két dolgot egy-két dologról, nem mintha elmondanám neked. Szar titok lenne, ha szétkürtölném az egész városban.

– Azt tervezed, hogy megzsarolod a húgodat, hogy tanítson nekem annyit a művészetről, amivel le tudom nyűgözni az idős hölgyet annyira, hogy engem válasszon a portfóliója kezelőjének. – Ez nem kérdés, csak szimplán megismétlem a tervet tömören, hogy ki tudjam értékelni.

– Aha. – Zack önelégültnek látszik. Azzal feláll, és meglapogatja a vállamat. – Este találkozunk a vacsorán.

Egymagamban, még egyszer átnézem Cameron jelentését. Remélem, Zack információi a Cartwright-üzletről helyesek, mert nagyon jól jönne egy győzelem.

MÁSODIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: Tony

 

 

– Sose légy elég… sose elég… nekem… nekem, ah!

A dalszöveg dúdolásba vált, ahogy az illusztrációm precíz vonalvezetésére fókuszálok. Egy kis vékonyítás itt, egy kis vastagítás ott a látványért. És… voilá!

– Oké-zsoké, Apu fojtogat, a tizenötödik oldal a könyvben. – Nevetek az apucis viccemen, ahogy a következő oldalra lapozok a tableten. Az évek folyamán rengeteget dolgoztam papírral és tollal, olajfestékkel, és akrillal, de ez a tablet a kreativitásom kiterjesztése lett, lehetővé téve, hogy életre keltsem az alteregómat. – Alphena, mutassuk meg Bradley-nek, hogy ki a főnök!

Alphena a címszereplője a képregényemnek, amit a középiskola óta rajzolok, és egyre inkább a saját életét éli. Egy kicsi alfaszuka, egy kicsi Athéné a görög istennő, és egy csomó belőlem keveredik össze, hogy létrehozzon egy karaktert, aki pátriárkákat támad meg, és a világot az osztrigájává teszi.

Bárcsak én lennék ilyen merész a való életben, de soha nem volt ez a helyzet. A valóságban csendes vagyok, szinte szégyenlős. Még amikor az agyam ki is ötöl valamit, hogy mit kellene mondanom, a szám akkor is csukva marad. A művészetem az, ahol el tudom magam engedni, ahol a semmilyenségem hatalmassá tesz.

Ezen az oldalon Alphena beszól egy srácnak, aki a választói testületről magyaráz… helytelenül. – Nem, Braaad. Valójában nem így működik. Próbálj egy sima Google keresést, és meglátod, hogy többet tudok, mint főzni és takarítani. Én emlékszem a hatodikos politikatudomány órákra, amit úgy tűnik, te elfelejtettél. – Teljesen belefeledkezek, így amikor a telefonom elkezd mellettem csörögni, figyelmen kívül hagyom.Aztán jelzi, hogy üzenetem érkezett, én pedig összehúzom a szemem, és még mindig a tablet kijelzőjére fókuszálok. Amikor megint csörögni kezd, ingerülten felnyögök, és leteszem a tollat.

Akaratlanul is forgatom a szemem, amikor látom a bosszantó bátyám nevét a kijelzőn. Alphena minden pimaszsága ellenére viszonylag udvariasan veszem fel a telefont. – Mi van?

– Veled is jó beszélgetni, kedves húgom – válaszol Zack szárazon.

– Mm-hmm. Mit akarsz? – Az agyam kilencven százaléka dolgozik, és csak tíz százalék figyel Zackre.

– Miből gondolod, hogy akarok valamit?

– Hívsz. Írsz. Hívsz. Hacsak nincs valami gond Anyával – ami tudom, hogy nincs, mert korábban beszéltem vele ma, és azon agyalt, hogy sose hívod –, akarsz valamit.

Nem talál hibát a logikámban. – Igaz. El akarlak vinni vacsorázni ma este. Valamit meg szeretnék beszélni veled.

– Nem érek rá. Talán jövő héten? – Ma estére lerázom, és aztán jövő héten megint meg tudom tenni. Nem arról van szó, hogy nem akarom látni Zacket, de mindig puccos helyekre visz, ahol én kényelmetlenül érzem magam, aztán kéretlen tanácsokkal lát el, hogy vele kellene dolgoznom. Valamiért a saját miniatűr másává akar formálni, annak ellenére, hogy tudja, nekem az pokolian fájdalmas lenne. Az a sok kézfogás, seggnyalás és tárgyalás, amit csinál? Én pánikban élnék.

Az én életem a művészet, nem költői értelemben, hanem igazából.

Hogy kifizessem a számláimat, a helyi múzeumban dolgozok tárlatvezetőként, és alkalmanként tartok egy-egy közösségi felzárkóztató program órát. Ez egy életre elegendő társadalmi érintkezés nekem, és működik, mert arról beszélhetek, amit szeretek. Emellett a tárlat szövege nagyrészt le van írva, csak meg kell tanulnom.

Hogy tápláljam a lelkem, megalkottam Alphenát. E kettő mellett másra nem nagyon van időm, különösen a bátyám dolgaira nem.

– Ma este, Luna. Nevezd meg a helyet.

Érdekes. És gyanús. – Bárhol? Én választok? – Egy pillanat múlva tisztázom. – És te fizetsz?

– Természetesen. – Lenyel egy kis kuncogást, amit már hallottam tőle, amikor kommentálta a pénzügyi helyzetemet az övéhez képest. Ez már inkább Zackre vall.

– Rendben. Akkor találkozunk a Fairy Talesben. – Már érzem a számban a kávé és a szendvicsek ízét, és ami a legfontosabb, a könyvek illatát a mohó kis kezeimben.

– Komolyan? – horkant fel. – Fizetem a vacsorádat bárhol, ahol szeretnéd, és te egy olcsó kávézóba akarsz menni, ahol hetente eszel?

Ördögien elmosolyodok, ahogy feltárom a tervemet. – Egy jelentős mennyiségű művészeti kiadványt is hozzá fogok adni a vacsoraszámlához, amit fizetsz.

– Megegyeztünk. Találkozunk hétkor – válaszol Zack lazán. – Csá, hugi.

Lenézek a telefonra a kezemben, aggódva nyugtázom, hogy Zack már le is tette. Egyértelmű, hogy készül valamire. De cserében megkapom a könyveket, amiket nem engedhetek meg magamnak, szóval nem lehet olyan rossz megállapodás. Ez csak egy vacsora, nem igaz?

Visszatérek a tizenhatodik oldalhoz, miután beállítottam egy emlékeztetőt, hogy fejezzem be időben a munkát, hogy odaérjek a Fairy Talesbe.

 

 

 

– Franc, franc, franc. – Szólt az ébresztő, de még volt egy kis munkám, így folytattam, most meg késésben vagyok. Nem mintha Zack meglepődne, hogy megint elvesztem a művészetben. Megszokta, hogy az én „öt perc”-em inkább harminc. Vagy több.

Felrántom az ajtót, és belerohanok egy srácba, aki egy hatalmas papírzacskó könyvet cipel. – Upsz, bocsi – mondom neki, és már be is bújok a srác mogorva tekintete elől, miközben a helyére tolom a szemüvegem. A könyvek illata megcsapja az orromat, egyenesen a vérembe jut. Itt… otthon érzem magam.

A kávézóban Zack a középen lévő asztalnál ül, a telefonját bámulja. Ez határozott változás az én megszokott, sarokban eldugott helyemhez képest, ahol senki sem zavarja az olvasásomat és a csendes vacsoráimat, de nem fogom megkérni, hogy üljünk át, mert nagyon megnehezítené a dolgomat. A szemben lévő széknek dőlve kihúzom magam. – Szóval, mi volt olyan fontos, hogy hajlandó voltál idejönni?

Zack zavartalanul mosolyog fel rám. – Foglalj helyet!

Kirúgja a mellette lévő széket, de látom a csalódott villanást az arcán, amikor végigmér. A buggyos overálom, topom és Converse-em nem igazán Zack stílusa. Ellentétben velem, a haja tökéletesen nyírt, a szemüvege makulátlan, gombos ingje betűrve, és bár a többi része az asztal alatt van, tudom, hogy öltönynadrágot és bőrcipőt visel. A tömény üzletember a kreatív művésszel szemben. Testvérekként, nem is lehetnénk különbözőek.

– Először hadd rendeljek. – Kinyújtom a kezem a kártyájáért, amit szó nélkül a kezembe nyom. A bátyám minden, csak nem kiszámítható, és egy kedves Zack nem ígér jót.

Megfordulok, és a pulthoz megyek. – Szia, Lydia! Hogy vagy?

Lydia legtöbbször itt van, amikor jövök, és összebarátkoztunk, ami leginkább azt jelenti, hogy ő beszél, én meg hallgatok. Mostanában a srácról beszél a közgazdaságtan órájáról, akibe bele van zúgva. Miután meghallgattam, rendelek. – Egy Chai tea lattét és egy görög salátát kérnék. – Odacsúsztatom Zack kártyáját, de ahogy Lydia a kezembe adja a blokkot, felszisszen.

– Ki az?

– A bátyám – válaszolok, anélkül, hogy odanéznék.

– Nem, őt felismerem. Úgy értem… ő. – Összeszorítja az ajkát, a mögöttem lévő asztal felé int, én pedig hátrapillantok.

– Mi a… – kapkodok levegő után, és visszafordulok, hogy ne lássa, hogy bámulom.

Ő a bátyám legjobb barátja és üzlettársa, Carter Harrington, aki az asztalnál ül Zackkel. Carter úgy néz ki, mint egy Armani fotómodell a fekete öltönyében, kék ingében és sötétkék nyakkendőben. Még innen is kitűnik kék szeme, barnasága frissnek tűnik, és az állkapcsa éles és szögletes.

– Ne izgulj rá! – figyelmeztetem Lydiát. – Carter az ördög álruhában. – Amikor mohón előrehajol, tudom, hogy viszonoznom kell a pletykát. – Ő a bátyám legjobb barátja, gazdagabb, mint Isten, jóképű és ezt tudja is, parancsolgató, mert úgy hiszi, hogy ő tudja legjobban, és úgy általában bosszantó. És nem kellene itt lennie.

Lydia felemeli az egyik szemöldökét, ahogy elhajol mellettem, hogy Carterre és Zackre pillantson. – Hát, én nem bánom, hogy hívatlanul felbukkant. Különösen, hogy a negatívjaid gazdagok, jóképűek és parancsolgatók. – Az ujjain számolgatja a tulajdonságokat, majd hozzáteszi: – Csajszi, pont ezeket keresem egy pasiban. Minden mást meg tudok neki tanítani, amit tudnia kell.

Kifelejtette a bosszantót, de nem vitatkozok vele. Nem számít, amikor a szemei jobban csillognak, mint egy tucat Krispy Kreme fánk. Visszatérve az asztalhoz, Carterre mutatok, és csak Zackhez beszélek. – Ezért vesztegettél meg a vacsorával és a könyvekkel?

– Én is hallak, tudod? – válaszol Carter. A szemem sarkából – mert Carter Harringtonnak egy pillanatra sem adok teljes figyelmet – látom, hogy szórakozottan vigyorog a bosszúságomon. Valószínűleg beindul tőle, gondolom gúnyosan.

Nem reagálok, keményen Zacken tartom a szemem. Ő tartozik nekem válasszal. – Ülj le! Kérlek! És igen, ezért akartam beszélni veled. Úgy értem, ő akar.

Lassan leereszkedek a székre, és már most a nyelvemen van a „nem”, bármit is akar Zack.

– Köszönöm! – mondja Zack engesztelő bólintással. – Azért hívtalak ide titeket ma este, hogy megvitassuk a lehetőségeket – kezdi, úgy hangzik, mint egy eladó a későesti tévéműsorban. Habár, ha megpróbál néhány örökké-éles kést eladni nekem, lehet, hogy veszek, mert lehet, valószínűleg azonnal használnám. – Luna, találtam egy lehetséges ügyfelet Carternek, de segítségre van szüksége. Itt jössz te a képbe.

– Nem érdekel. – Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, próbálok kicsivé és láthatatlanná válni. Vetek egy rosszalló pillantást Carterre, annak ellenére, hogy alig szólalt meg. A puszta jelenléte bosszant. Valójában már a létezése is a bolygón.

– Megfizetlek – ajánlja Carter.

Kitágult orrlyukakkal bámulok rá. Mintha akarnám a kibaszott pénzét.

Zack feltartja a kezét, hogy lassítsa a közelgő berobbanásomat. Igen, én berobbanok, nem felrobbanok, mint minden más ember. Utálom, de így működök. – Nem úgy. Úgy érti, fizet érte, hogy tanítsd. – Zackre pillantok, magamban megkérdőjelezem a józanságát. – A művészetről.

Várjunk! Mi van?

– Mi van? – visszhangozom a saját gondolataimat.

– Carter megkörnyékezne egy lehetséges ügyfelet, aki különösen jól ért a művészetekhez, neki viszont bevallottan minimális ismerete van benne. Szerencsére, ismerek valakit, aki mindenkinél a világontöbbet tud a művészetről. – Megnyerően mosolyog. – Téged – tisztázza, mintha nem tudnám, hogy rólam beszél.

Kibuggyan belőlem a nevetés, mielőtt meg tudnám akadályozni. – Én? Segítsek Carternek? – Kétkedve várom a csattanót, vagy az előugró stábot, akik azt kiabálják: „Megvagy!” Amikor egyik sem történik, rájövök, hogy Zack komolyan beszél. – Nem, kösz! Ahogy mondtam, nem érdekel. Lydia – kiáltok fel –, tudnád elvitelre készíteni a rendelésemet?

Lydia, aki nyilvánvalóan eddig Zack nagy leleplező show-ját figyelte, most meglepetten Zackre pillant, aztán Carterre. – Öö, persze.

Carter hátradől a székében, teljesen hidegen hagyja az elutasításom. A szeme csillog, fehér fogai kivillannak, ahogy kiveti a csalit. – Olyan undorító vagyok, hogy meg sem hallgatsz?

Csendben vagyok, az agyam kígyót-békát kiabál rá, amit a szám soha nem mondana ki, noha már vártam az alkalmat, hogy elmondja Carternek, mit gondolok róla. Kivéve, hogy ezúttal a szavak a maguk lapos és buta őszinteségében kibuknak. – Fizikailag nem. És ezt tudod, ami a probléma egyik része. Érzelmileg, egészen biztos vagyok benne, hogy annyira vagy érett, mint egy tizennyolc éves a tavaszi szünetben, szóval az üzleti sikereid ellenére, nem akarok neked segíteni abban, hogy átverj valakit, hogy rád bízza az életét, és a vagyonát.

Juj! Azt hiszem, többet tartogattam magamban a bátyám legjobb barátjáról, mint gondoltam.

Carter szeme megvillan, de valószínűleg csak képzeltem, mert nincs benne annyi érzelmi mélység, hogy megbántódjon. Különösen miattam.

– Luna! Ő nem ezt csinálja, és nem ezt kérjük tőled! – sziszeg Zack.

Carter felemeli a kezét, és bánatomra Zack hátradől, és teret ad neki. – Úgy hallom, szerinted vonzó és sikeres vagyok, de éretlen és erkölcstelen. – Igazából meglep, hogy meghallotta a negatívumokat a felfújt egója ködén keresztül. Amikor csendben maradok, folytatja. – Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, tévedsz. Kérlek! Ígérem, nem fogod megbánni.

Ezzel az ünnepélyes fogadalommal feláll, biccent Zacknek, és kivonul a kávézóból. Határozottan nem veszem észre, ahogy hosszú lábai a könyvesbolt ajtaja felé veszik az irányt. De Lydia igen, mert utánakiált: – Jöjjön vissza bármikor! Különösen hétfőn és csütörtökön az esti műszakban!

Rábámulok, ő pedig vállat von. – Cukibb, mint közgazdász Alex, és határozottan gazdagabb. Nem hibáztathatod a lányt, hogy próbálkozik.

– Igaza van. – Zack egyetértése csak tovább fokozza a bosszúságomat. – Nem tudom, miért nem kedvelted soha Cartert. Jó srác.

Összeszorítom az ajkam, küzdök a késztetés ellen, hogy vitatkozzak. Zack Cartertől függ, hogy finanszírozza az ingatlanüzletüket, tehát lojális. De ha ágybabújsz az ördöggel, meg fogsz égni. Nem számít, hányszor figyelmeztettem Zacket, nem látja be.

– Egyetértünk, hogy nem értünk egyet.

Zack nagyot sóhajt. – Nézd, Személyes szívességet kérek, plusz megveszem neked az összes könyvet, amit csak akarsz, és Carter tényleg fog neked fizetni. Csak néhány művészeti korrepetálásra van szüksége, hogy meg tudja közelíteni a potenciális ügyfelet. Tudom, hogy nem érdekel, de nyernie kell.

A bátyám nem beszélhet komolyan. De úgy tűnik. – Carter egész élete egy nagy Powerball lottónyeremény.

– Csodálkozom rajtad – mondja Zack bíráló szemöldökráncolással. – Jobban tudod, mint bárki, hogy a pénz nem minden, és nem tesz boldoggá. Mint te is, néha küszködsz, de erős maradsz, hogy azt csináld, amit szeretsz, mert ez tesz boldoggá. Ezt mindig csodáltam.

Ez valójában… aranyos volt, amit nem szoktam meg a bátyámtól.

– Az olyan embereknek, mint Carter és én, egy jó üzlet megkötése a boldogság.

Minden meleg érzés elillan, amit eddig éreztem. Ez a problémám Carterrel. Ő tette azzá Zacket, aki most előttem ül.

– Tedd meg értem, Holdkóros – kéri édesen. – Kérlek?

Huhh. Elővette a becenevet, amit csak ő használhatott, mert ő volt az, aki rám ragasztotta. Úgy tűnik, kisgyerekként volt egy nudista korszakom, és szerettem meztelenül futkosni a lakásban. Ez, a nevemmel párosítva eredményezte a „Telihold” becenevet, ami aztán Holdkórossá változott idővel. És az, hogy ezt használta, azt jelenti, hogy előveszi a nehéztüzérséget.

Drámaian forgatom a szemem. – Rendben, de nem ígérek semmit. „Néhány” korrepetálás alatt nem tudok belőle szakértőt faragni. Mondd meg neki, hogy találkozzunk nálam holnap este pontban nyolckor. Csak érted teszem, és már meg is bántam.

– Minden rendben lesz. Csak társalognia kell. És köszönöm!

Zack feláll, valószínűleg próbál lelépni, mielőtt meggondolom magam, de megköszörülöm a torkom. – Hacsak nem hagyod nálam a kártyádat, még vásárolnunk kell egy kicsit, mielőtt elmész.

Felnevet, és egy húszast dob az asztalra Lydiának. Tekintve, hogy ő csak egy kávét ivott, és én elcsomagoltattam egy salátát és egy lattét, ez elég nagyvonalú. Utálom bevallani, mert takarékosan élek, hogy kiélhessem a szenvedélyeimet, de a pénzre szükség van, és Lydia hálás lesz a borravalóért egy lassú hétfő estén.

De anyukám nem bolondnak nevelt, és még meg kell kapnom könyveket, amiket Zack ígért. – Gyere, a művészettörténeti könyvek hátul vannak.