9.-10. Fejezet

 

KILENCEDIK

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: Mandy

 

 

– EZ A KEDVENCEM – mondja Elena elmélázva, egy kis festményre mutatva a falon. – Erről mindig a tengerpart jut az eszembe, homokkal a lábam alatt, kezemben egy itallal.

Elena egész este nagyszerű társaság volt, de most biztos megőrült, mert ennek a festménynek egyáltalán semmi köze nincs a tengerparthoz vagy bármihez, ami távolról is hasonlít az óceánhoz. Igazából ez a sötétlila, fekete és neonzöld absztrakt engem inkább a Halloweenre emlékeztet. Vagy talán a Jokerre.

– Érdekes – feleli Luna. – A darabnak melyik részéről jut eszedbe a tengerpart?

Milyen udvarias módja a kérdésnek, hogy valaki teljesen megőrült-e.

Luna általában véve csendes, de ha művészetről van szó, a szavak könnyedén és áradva törnek ki belőle. Így a beszélgetések sem egyoldalúak. Kérdéseket tesz fel nekünk, és megosztja velünk a gondolatait.

Egy látványosság, amikor felcsillan a szeme minden egyes új darabnál, és azon kapom magam, hogy őt figyelem lélegzetvisszafojtva a műalkotások helyett, várva a megjegyzéseire, hogy az ő szemein keresztül láthassam a művészetet. És hogy összerakhassam a saját véleményemet is, mert egyre inkább felfedezem, hogy a művészet és én nem vagyunk barátok. Úgy gondolom, hogy némelyik darab szép vagy jól megmunkált, de nincs az a zsigeri reakcióm, mint Lunának vagy Elenának.

Elena óvatosan megérinti a keretet. – Thomas és én nyaralni mentünk, és ezt ritkán tettünk. Mindig volt valami oka, ha kirándulni mentünk – egy megbeszélés, egy befektetés, valami különleges, amit látni vagy tenni akartunk. De aztán meglepett engem, hirtelen a semmiből, nem volt születésnap, vagy évforduló, vagy ünnep. Lefoglalta az egész francos dolgot, és elvitt a Seychelles szigetekre.

Tekintete elhomályosodik és üres lesz, mintha nem itt lenne velünk, hanem visszamenne időben arra az utazásra.

– Óóó, ez olyan édes – gügyögi Luna. – Ott találtad egy galériában? – találgatja.

Elena megrázza a fejét, és visszatér a jelenbe.

– Nem, elmentünk sétálni, és egy fiatal hölgyet találtunk a tengerparton ülve, a szívét kifestette mindennel, az ujjaitól kezdve az ecseten keresztül a kaparókésig, sőt még homokkal is. Thomas megkérdezte, hogy leülhetünk-e oda hozzá egy kicsit, míg dolgozik és olyan nagyszerű volt. – Szemei végigsiklanak a színeken. – Azt hittem, hogy fura, amiért nem az előtte lévő gyönyörűséget festi, hanem valami mást. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta nekünk, hogy még a paradicsomban is mindig valami többről álmodnak az emberek. Ő az űrről álmodott… mondta, hogy a holdra szeretett volna eljutni kislány kora óta. Persze, nem volt lehetősége, hogy eljusson, de el tudta képzelni, még a paradicsomi börtönéből is.

Melegen ránk mosolyog. – Az űr volt Sandrine álma, de az a tengerpart Thomasé és az enyém. Erre emlékeztet ez a kép.

– Én lovas akrobata akarok lenni – kiált fel Gracie. Őszintén meg voltam lepődve, hogy ilyen figyelmesen hallgatja a művészettúrát, de Luna valahogy mindegyikünk érdeklődését fenntartja. – Láttam a tévében, és mondtam is Pegasusnak.

– Pegasus a lova – magyarázom.

Elena lehajol, hogy közelebb legyen Grace-hez. – Akkor jobb lesz, ha dolgozol rajta, és akkor egy nap meg tudod csinálni.

– És mostantól, ha erre a festményre gondolsz, neked is olyan nagy álmaid lesznek, mint Sandrine-nak – mondja Luna Grace-nek megkocogtatva a halántékát.

Mindannyian ránézünk még egyszer a képre, aztán Elena összecsapja a kezeit. – Ó, hadd mutassak egyet, amit Thomas festett, jó?

– Megtiszteltetés lenne. – Lunának mintha kis szívecskék ugrálnának ki a szemeiből, izgatottan ugrál a lábujjhegyein. Magassarkújában ennek olyan kipp-kopp hangja van. Kicsit nevetséges, tekintve, hogy ez erősebb reakció, mint amit a Degas-nál mutatott, amit már láttunk, de azért kicsit imádnivaló. De úgy tűnik, Elenának tetszik, és ez lenne a lényeg.

Elena nevet, aztán megszólít. – Carter, elfogadsz egy tanácsot egy öreg hölgytől?

– Csak ha ismersz egyet – válaszolok féloldalas vigyorral.

A levegőbe suhint az irányomba. – Hízelgő. A tanácsom, jobb, ha boldoggá teszed a feleségedet az összes fajta művészettel, amit látni és csinálni akar. Nézd, mennyire odavan, hogy láthatja egy öreg ember firkálmányait.

Lunára nézek, akinek hirtelen elakad a lélegzete, és szoborrá merevedik. Elhamarkodva lesüti a szemét, de látom, hogy kicsit felkunkorodik az ajka. Látnom kell ezt a mosolyt. Ujjamat az álla alá teszem, és felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Gyönyörű szép.

Ez az igazság. Luna nem az a klasszikus szépség, egyáltalán nem az a szőke cica, akikkel megvádolt, hogy randizom. De van benne valami mágnesesség, ami vonzza az embereket, még engem is. Nem is tudom, hogy nem vettem ezt eddig észre.

A mosoly szétárad az ajkain, teljesen felkunkorítva őket. Sugárzik a belső szépsége, és szerencsésnek érzem magam, hogy közel lehetek hozzá. De aztán látom, hogy a lecsukódnak a redőnyök a szemeiben, amikor eszébe jut, hogy mit csinálunk. Azt hiszi, hogy kamuzok, pedig komolyan gondoltam. Tényleg gyönyörű a maga sajátos, egyedi módján. Zavartan felnevet, fojtott hangon aztán visszafordul Elenához.

– Igazad van, tényleg egy hízelgő. De tényleg szeretném látni Thomas egyik festményét, mielőtt megyünk.

Megyünk? Nem megyek sehová, míg nem egyezünk meg. Gyorsan az órámra pillantok és látom, hogy késő van, Grace már nagyban ásítozik. Fogadok, hogy elalszik a kocsiban, még mielőtt kijárunk a felhajtóról.

Elena egy hatalmas könyvtárba vezet minket, aminek egy poszter méretű vászon portré lóg a falán, Elena sokkal fiatalabb változatát ábrázolva. Körülötte egyszerű keretezett vázlatok, egyértelműen a végső mű előfutárai. – Látjátok? Egy öregember firkálmányai.

Hál’ isten, a festményen teljesen fel van öltözve. Bár be kell vallanom, Elena jól nézett ki fiatalkorában.

Luna majdnem nekinyomja az orrát a vázlatok üvegeinek. – Lehet látni a radírnyomokat és a vázlatvonalakat. – Visszanéz ránk izgatottan, el tudom képzelni, hogy megszólal: „Ti is látjátok ezt?” De aztán visszafordul, és a következőhöz megy. – Mindig ilyen sok vázlatot készített, mielőtt elkezdett vásznon dolgozni? Vagy csak különleges alanyoknál?

– Csak nálam. Ha máson dolgozott, egyenesen belekezdett, néha azt sem tudta, mi lesz majd. Mindig azt mondta, hogy addig dolgozik rajta, míg úgy nem érzi, hogy kész van. – Rámosolyog a portréra, majdnem nevet a képén. – De nálam? Leültetett, és pózolnom kellett. Beszélgettünk, amíg felskiccelte. Azt hiszem, ez volt a trükkje, hogy időt töltsön velem, de hűűű, mindig úgy éreztem magam, mint valami buta liba, csak ülök ott, mint egy szobor, miközben ő meg tanulmányozta az összes hibámat.

– Nem látott hibákat – javítja ki Luna bölcsen. – A nőt látta, akit szeretett.

Hallom, hogy Elena nagyot nyel az érzelmektől, aztán megfogja Luna kezét, és gyengéden megpaskolgatja. – Köszönöm, drágám. Nagyon kedves, hogy ezt mondod.

A hátunk mögül jövő halk horkolás felkelti mindannyiunk figyelmét. Grace összekuporodott az egyik fotelben, feje a karfán, és a szemei becsukva.

Ez megsimogatja a szívemet. Annyira ártatlannak és édesnek néz ki, amikor alszik. Egyáltalán nem az a vad gyerek, mint aki az ébren lévő óráiban.

– Úgy tűnik, már kiművelte magát – suttogja Luna. – Szerintem még fejlesztenie kell a művészeti izmait.

– Késő van. Itt kellene maradnotok a vendégszobákban, és holnap levezetni azt a hosszú utat, ha már frissek vagytok – javasolja Elena. – A kiskutyátok is rendben lesz az éjszaka. Van egy csomó csirkénk, talán még hamburgert is összeüthetünk.

– Ó, nem tennénk ki ilyesminek – mondom neki, de csalódott vagyok, hogy nem állapodtunk meg a portfóliója kezeléséről. – Nem hoztunk magunkkal semmit éjszakára, és Grace aludhat útközben.

– Nem gond. Ennek az öreg háznak is jót tesz egy kis élet éjszakára. Általában csak én vagyok és a személyzet. És van minden, amire szükségetek lehet. Thomas vett monogramos pólókat és melegítőket a vendégszobákba, és a fürdőszobák is teljesen fel vannak töltve.

Mindenre gondolt, de a hab a tortán ezután jön. – Holnap, reggeli után megnézhetünk többet is Thomas gyűjteményéből, és talán beszélhetünk egy kicsit az üzletről is.

Kacsint egyet, tudja, hogy mindkettőnket rövid pórázon tart ezzel. Nem nézek Lunára, nem akarok esélyt adni neki, hogy nemet mondjon. Ehelyett udvariasan bólintok, elfogadva az ajánlatát.

– Örömünkre szolgálna. Tényleg nagyon kedves tőled.

Mikor Elena odamegy a telefonos asztalhoz, hogy hívást indítson, Luna szemből elém lép, hátat fordítva Elenának, és bár a szemei tágra nyíltak és mérgesek, a hangja alig több suttogásnál.

– Mi a fészkes fekete fene?

– Nem utasíthattam vissza. Reggel hajlandó beszélni az üzletről. És még több művészetről – emlékeztetem őt, remélve, hogy nem sétál ki az ajtón, és hagy itt engem.

– Elena?

Megrándulok a meglepetéstől, mikor észreveszek egy magas, vékony férfit pizsamában és köntösben, ahogy csendesen áll az ajtóban.

Hát, basszus. Gondolom, Mrs. Cartwrightnak az elhunyt férjéről való minden kedves előadása ellenére van egy új, különös barátja.

– Ó, ne haragudj, hogy zavarlak, Stanley. Miért nem mondtad, hogy már lefeküdtél? Én is el tudtam volna őket rendezni éjszakára – aggodalmaskodik. Oké, szóval tévedtem. Ő nem a pasija, hanem a személyzet egyik tagja.

– Még nem aludtam. – Mosolyog, de véreres szemei elárulják, hogy bizony már egy ideje Szundifalván tartózkodott. – Örülök, hogy megmutathatom nekik a vendégszobákat.

Elena kuncog. – Ő itt Stanley. Stanley, őt itt Carter, Luna és a kis angyal ott az unokahúguk, Grace. Bernardnál van a kutyájuk, Mogyoróvaj, kint az istállóban.

Nem szokásom pizsamás emberekkel kezet fogni, de ebben az esetben biztosan kivételt teszek. Kinyújtom a kezemet, mire ő meglepetten néz, de lassan elfogadja. Szorítása erősebb, mint vártam. – Örülök, hogy megismerhetem, Carter.

– Nem tudom, hogy tartja fenn ezt a helyet, de már évtizedek óta csinálja. Nem is tudom, mit csinálnék Stanley nélkül – áradozik Elena. Aztán jó éjt kíván nekünk, megígéri, hogy Grace reggelire csokiforgácsos palacsintát kap, és Stanley segítségével sikerült Grace-t és Mogyoróvajat a vendégszobába terelni.

Meglepően könnyű Grace-t ágyba tenni, mivel általában háromkörös cirkuszi mutatvány, mire le tudjuk tenni éjszakára. De a reggeli palacsinták említése, és a tudat miatt, hogy mi is itt vagyunk a folyosó végén, összebújik a kutyával, mindketten gyorsan lecsukják a szemüket, bár szerintem Stanley nem különösebben rajong az ötletért, hogy egy kutya és egy gyerek fekszik a luxus lenvászon terítős ágyakon.

Aztán Stanley megmutatja nekünk is a szobánkat, megmutatja a hatalmas méretű franciaágyat, a szekrényt, tele ruhákkal és a fürdőszoba ajtaját. – Ha bármire szükségük van, csak tárcsázzák a hat-kettő-hatot. Ez a közvetlen vonalam, és mindig felveszem. Ha ennyi lenne?

– Nagyon szépen köszönjük – mondja Luna kedvesen. – Feküdjön csak vissza az ágyba.

Stanley még rámnéz megerősítésért, és amikor bólintok, becsukja maga mögött az ajtót. Végre egyedül és megkönnyebbülten sóhajtok fel. Úgy tűnik, ez a hang kiborítja Lunát, mert elkezd fel-alá járkálni a szobában, magában motyogva. – Ez egy kész rémálom, mindezt azért, mert Zack azt mondta, hogy vesz nekem könyveket. Hülye, hülye, hülye. Maradhattam volna otthon, melegítőben, és dolgozhattam volna Alphenán, de neeeeem, kapzsi lettem. És most nézd meg, hol vagyok. Egyedül Carter kibaszott Harringtonnal, mint a felesége. Mintha ez nem lenne távolról is hihetetlen.

Eleinte szórakoztat a haszontalan hablatyolása és járkálása, és ahogy szinte vibrál az érzelmi energiáktól. De aztán meghallom, miket mond. Megfogom a karját és megállítom, határozottan rászólok. – Luna. Állj. Nézz rám.

Egy halk nyögés hagyja el az ajkait, tüzes szemei felvillannak a szemüvege mögött. Egy pillanatig állja a tekintetemet, aztán elpirul az arca, és lenéz a cipőimre.

– Ez őrültség, tudom – vallom be. – De nem mondhattam nemet.

Számomra ez egyértelmű. Az üzletet még nem kötöttük meg, és nagyon szükségem van rá.

Saját életre kel a gondolataimban, a sikerem szimbólumaként, egy köztem és Cameron közt zajló versengés, amiről ő még csak nem is tud. De én igen, és nyerni fogok. Idáig már eljutottam. Mit számít néhány óra még és egy reggeli?

– Ez több, mint amiben megegyeztünk – vitatkozik a padlóval.

Nyelek egyet, nem tudom, hogy magyarázzam el, hogy miért vagyok hajlandó ennyire messze elmenni. Nem vitatom meg a családi dinamikát senkivel sem. Jó, néha Zackkel, de többet beszélünk az előző esti meccsről vagy a következő üzletről, mint a mély, sötét érzéseinkről. Ez egyszerűen nem olyan dolog, amiről a fiúk beszélni szoktak.

– Igen, több. Esküszöm, kárpótolni foglak valahogy. De most maradjunk a tervnél. Ágy, reggeli, portfólió beszélgetés, művészeti túra. – Az ujjaimon mutatom a napirendi pontokat, ő pedig felemeli a tekintetét, és figyel. Érzem a megadást a testében, pedig nem szól egy szót sem, úgyhogy a szekrény felé fordítom őt. – Gyere, keressünk egy pizsamát.

Fásultan bólint, de hagyja, hogy odavezessem, ahol rájövünk, hogy Elenának igaza volt. Mindenféle méretű póló, pulóver és melegítőnadrág van a polcokon. Nem beszélve zoknikról, alsóneműkről, fürdőruhákról és papucsokról, mind szépen összehajtogatva és elrendezve. Felkap egy nagy méretű pólót és egy zoknit, a melléhez szorítja őket, mintha pajzs lenne. – Átöltözöm a fürdőszobában.

Mikor becsukja maga mögött az ajtót, próbálok halkan kuncogni. Úgy viselkedett, mintha azt kértem volna tőle, hogy vetkőzzön le előttem vagy mintha követném, hogy leskelődhessek.

Ehelyett felkapok egy melegítőnadrágot, és gyorsan átöltözöm, mielőtt kijön. Épp felakasztom a ruháimat, mikor nyílik a fürdőszoba ajtaja.

– Akarod, hogy felakasszam a ruháidat? – ajánlom fel. De amikor megfordulok, Lunának nincs a kezében sem a ruhája, sem más. Csak ő… a pólóban, ami hosszan leér, eltakarja a teljes csípőjét és a combjai közepét. A zokniját felhúzta majdnem a térdéig.

Csak egy csík látszik a lábaiból, de nem tudom levenni róla a szemeimet. Olyan, mint a mágnes, behúz, míg ugyanakkor felerősíti… a gondolatokat. Olyanokat, amiket nem kellene, nem Lunáról.

– Bent felakasztottam – mutat a hüvelykujjával a válla felett, aztán elkezdi idegesen harapdálni az ujját.

– Ööö, te hol fogsz aludni? Velem nem alszol.

– Van itt egy kanapé.– A hangom túl halk, túl nyers, mikor arra gondolok, hogy együtt mindent csinálunk az ágyban, az alvást leszámítva, de nem veszi észre, szerencsére.

– Rendben. – Egyezik bele könnyedén, de aztán elindul a kanapé felé, lehúzva egy paplant az ágy széléről. Nem tehetek róla, de vigyorgok. Van valami eredeti és édes abban, ahogy átbaktat a szobán egy hosszú pólóban egy paplant húzva maga után. – Úgy értettem, hogy én alszok a kanapén.

– Ó. – Megdermed, mint egy szarvas a reflektorfényben, aztán visszamegy az ágyhoz. Felmászik rá, ledobálja a díszpárnákat a földre, hogy helyet csináljon magának, és visszahúzza a paplant. Egész idő alatt térdel, a feneke kikandikál és viszket a tenyerem, hogy megragadjam, belemélyedjek a rugalmas bőrébe, vagy talán megnézzem, hogy mitől pirulna ki úgy, mint az arca.

Gondolataim piszkos fordulata megdöbbent. Úgy értem, ez itt Luna. Nem az esetem, és ő Zack húga. A fenébe is, ha egyetlen szót is szól Zacknek, hogy mi történt itt ma este, elevenen megnyúz, és még csak meg sem próbálnám állítani. De annyira érzéki, hogy legszívesebben megfulladnék a mellei között, és belefojtanám magam a combjai közé.

Várj, mi?

– Nem gondolod, hogy elvárná tőlünk, hogy szeretkezzünk, ugye? Mint egy fiatal, friss házaspár? – A szavak kibuggyannak annak eredményeként, hogy az eszem eltűnt odalent. Mintha Elena az ajtónk előtt állna és hallgatózna vagy ilyesmi.

A helyén fekve az ágyból szól szárazon. – Nem szeretkezem veled.

– Megjátszhatnánk – javaslom, és idiótán vigyorgok, folytatva ezt a lehetetlen gondolatsort. Ez egy rossz ötlet, nagyon-nagyon rossz ötlet. De lehet, hogy egy zseniális ötlet. Biztosan az, ha el kell adnunk ezt a férj-és-feleség imázst.

Luna feltolja az orrára a szemüvegét, és óvatosan rám néz. – Mire gondolsz?

Nem magyarázom el. Felmászok mellé az ágyra, vigyázok, hogy a takaró tetején maradjak, de mikor felnyög meglepetésében, rákacsintok, négykézláb melléereszkedem az ágy felém eső oldalán. Néhányszor megrázom az ágyat előre és hátra, letesztelve, hogy nyikorog-e.

Nincs szerencsém. Ez nem IKEA ágy. Az egy strapabíró, luxuskategóriás ágy, ami kitart a végítélet napjáig, és még tovább is.

Erősebben rázom, végül egy kicsit megmozdul, ez elég ahhoz, hogy a fejtámla elérje a falat. Nem egy durranás, az igaz, de ha újra csinálom, a ritmus összetéveszthetetlen.

– Carter! – sziszegi Luna, szemei tágra nyílnak a rémülettől.

Elfojtok egy nevetést azon, hogy milyen megbotránkozottnak tűnik. Ehelyett felmordulok kicsit, mielőtt felnyögnék. – Óóóóó, Luna.

– Ne mondd ki így a nevemet! – suttogja indulatosan.

– Hogy így? – Tartom a ritmust. Bumm, bumm, bumm.

– Mint egy morgós, nyögdécselős ősember. Ez közönséges. – Undorodva felhúzza az orrát, de meghallok valamit a hangjában. A hölgy túlságosan is tiltakozik. Ettől még jobban vigyorgok, és egy kicsit hangosabban döngetek.

Halkan megkérdem tőle. – Prűd vagy az ágyban? – Sértődötten felhúzza a takarót az álláig, mire diadalittasan vigyorgok. – Gondoltam.

Tartom a tempót, néhány percenként változtatok a pozíción, hogy a fejtámla huppogása máshogy hallatszódjon. A matracon még találtam is egy helyet, ami egy kicsit nyikorog, úgyhogy azon ugrálok.

– Ez az… jó kislány. Vedd be az egészet. Tudom, hogy képes vagy rá – rendelkezek, mintha valaki engedelmeskedne is. – Szorítsd meg nekem…bassza meg, igen.

Élvezem az arcán átfutó érzelmek játékát – rémület, kíváncsiság, vágy, tagadás. Lazul a szorítása a paplanon, nyelvét kidugja, hogy megnedvesítse az ajkait. – Te tényleg ezeket mondod, amikor… ezt csinálod? – Itt rám mutat.

– Az attól függ, hogy mit szeretnek – felelek csendben. – Miért? Nem voltam jó? Az édes kicsi Luna szereti a trágár beszédet dugás közben?

Az arca elpirul, aztán visszatér a tüze. Eltökélten felszegi az állát, lerúgja a takaróját, megtámasztja lábait az ágyon, és elkezd ugrálni, csípője felível a levegőbe, aztán visszahuppan a matracra. – Ó, Carter! Igeeeen – nyög egy oktávval magasabb hangon. – Hadd fájjon, bébi!

Két másodpercig teljesen ledöbbentem, aztán rájöttem, hogy ő is játszik.

Két további másodpercig figyelem, ahogy a csípője fel és lemozdul, és ahogy a mellei minden mozdulatnál ugrálnak.

Felhúzza egyik szemöldökét, kihívva engem.

Beszállok a játékba, ami gyorsan átváltozik egy versennyé, ki tudja a legkülönösebb dolgokat mondani, miközben ugrálunk és döngetünk, nevetségesen utánozva a szeretkezést, ami hangosabb és akrobatikusabb, mint amiben valaha is részem volt.

– Hadd szívjon a puncid szárazra. Meg akarlak tölteni, tenyészteni a magommal. – Bumm, bumm, bumm.

– Közönséges – suttogja. Aztán hangosabban, a műsor miatt, felkiált. – Fojts meg, apuci!

Luna szájából hallva meglepnek ezek a szavak. Gondolatban látom a kezemet a nyaka köré fonódni, a lehető legkisebb nyomást kifejtve rá, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz, hogy egyszerre élvezzünk el. És annak ellenére, hogy ez kamu, a farkam kőkemény. Szigorúan biológiailag, bizonygatom magamnak. Nem azért, mert kívánom Lunát. Az egy hihetetlen nagy hiba lenne, különösen egy egyéjszakás kalandnak. Úgy értem, komolyan, ez a dögösség majdnem telefonszex közeli szintje, minden a testkontaktus kivételével, szóval a fizikai reakció csak simán logikus. Vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak.

– Elélvezhetek? Kérlek? – Ugrál, ugrál, ugrál.

A szavak könnyedén gördülnek le a nyelvéről, és azon gondolkodom, hogy van valami Luna Starrban, amit eddig soha nem vettem figyelembe. A szexbeszédének, még ha kamu is, van egy határozottan alárendelt hajlama, és ez tetszik… nagyon is.

Rájövök, hogy válaszolnom kell, hogy fenntartsam a látszatot, de kétségbeesetten tudni akarom, hogy néz ki Luna, amikor elélvez. Még ha csak játékból is. – Élvezz el nekem, bébi. Gyere most apuci farkára.

Kizokog egy nagyon hihető éles nyüszítést, és kezével a matracot csapkodja. Szemei csukva vannak, ahogy játssza, én pedig erősen koncentrálva figyelem, megjegyezve az arca színét, a szakadozó lélegzetét, mellei ugrándozását, és ahogy a pólója felcsúszik a combjain a mozdulatoktól.

– Ez az, jó kislány – búgom. Én is megragadom a takarót, de nem azért, hogy elrejtőzzek Luna elől, hanem hogy megakadályozzam, hogy kinyúljak és megérintsem a bőrét.

Szemei kinyílnak, és vigyorog. – Te jössz – mondja.

Ó, igen. Igaz. Megtámasztom a lábaimat és a kezeimet az ágyon, mozgatom a csípőmet, hogy a fejtámla újra ritmikusan csapódjon a falnak.

– Basszuuuuus, Luna. Olyan jó érzés vagy.

Felmordulok még néhányszor, hagyom az utolsót elcsuklani, aztán hasra fekszem az ágyon, hogy ne látszódjon az erekcióm.

Luna is a párnára omlik, elrendezi a haját a feje alatt. Mindketten zihálunk az erőlködéstől, annak ellenére, hogy nem volt igazi akció. Egymás szemébe nézünk, és valami van Luna tekintete mélyén, amit nem tudok beazonosítani. Vágy? Harag? Csalódás? Zavar?

– Jól vagy? – kérdezem halkan.

– Általában leveszem a szemüvegemet. A srácok nem szeretik, de igazából jó, hogy közben látok – vallja be, és feljebb tolja az orrán a szemüveget. Rájön, hogy mit osztott meg, és eltakarja a száját, hogy elrejtse kitörni készülő kuncogását, keresztbe teszi a lábait, és arrébb gurul kicsit.

Nem tudom megállni, én is elkezdek nevetni.

– A szemüvegek akár…. be is piszkolódhatnak – viccelek én is, és Luna a pólója ujjába harap, hogy ne törjön ki a nevetése.

– Még mindig jobb, mintha a szemedbe megy – teszi hozzá egy ablaktörlő-mozdulat kíséretében mindkét lencse előtt, és így végzem félig felöltözve, az ágyban, egy kamu-szeretkezés után, szétröhögve a belem a legjobb barátom kishúgával, aki a kamu-feleségem.

Az élet néha furcsa.

– De most komolyan. Ha bármelyik srác azt mondja neked, hogy nem tetszik neki a szemüveged, annak nem szabadna hozzáférnie a puncidhoz – mondom határozottan. – A szemüveged cuki, és ami a legfontosabb, hogy az is te vagy.

Úgy tűnik, meglepődik a véleményemen, de ez eléggé nyilvánvaló, ha engem kérdezel.

– Hát, nem mintha abban a helyzetben lennék, hogy visszautasítgassam a pasikat – panaszolja.

Megfogom a másik párnát, és megtámasztom vele a mellkasomat. Ez az ágyhoz nyomja a csípőmet, és észreveszem, hogy a farkam mostanra már eléggé megpuhult. – Ez meg mi a faszt jelent?

A kérésem élesen szól, és az arcát kutatom, hogy miről beszél. Behúzza a vállait és sóhajt.

– Nézd, Carter. Tudom, hogy te lennél a kamu-férjem meg minden, de nem kell ezt csinálnunk. – Rám mutat, majd magára. – Mi két különböző világban élünk – anyagilag, szakmailag, személyileg és fizikailag is. Ez rendben van. Nagyjából elégedett vagyok magammal, de mások, Elenát leszámítva, aki biztosan vak, mint a denevér, akiket ismerünk, azok közül senki nem hinné el, hogy mi egy pár vagyunk. – Belenyugvón megvonja a vállát, hangjában csendes elfogadás van. De én nem értem…

– Különbözőek vagyunk – kezdem, és látom a megalázkodását, várva arra, amit mondani fogok, bármi is legyen az. – De a különbözőség jó is lehet – fejezem be. – Nem igazán értem, miért sírsz, amikor meglátsz egy festményt vagy nem mindig mondod ki hangosan, amit gondolsz, és egyáltalán nem értem, hogyan tudod a művészetet az agyadból kivetíteni a való világba. Ez csoda, boszorkányság, valami olyasmi, amire én egyáltalán nem vagyok képes.

– Persze, biztos – mondja elutasítón. – De az emberek nem akarnak…

– Még nem fejeztem be. Végül, de nem utolsósorban, hagyd abba, hogy azt mondogatod, hogy nem vagy csinos, vagy hogy ez hihetetlen. – Az ő korábbi szavait használom, hogy tudja, hallottam őt. – Gyönyörű vagy, és bárki, aki ezt nem látja, egy idióta. – Nem teszem hozzá, hogy én is egy ilyen idióta voltam még néhány napja. – Bármelyik férfi szerencsés lenne, ha a magáénak mondhatna.

Az arcomat fürkészi hazugság után kutatva, de az igazat mondom. Végül megszólal. – Nem értem, miért van annyira szükséged erre a megállapodásra. Az életed csodás. Egyike vagy azon embereknek, akik ezüstkanállal a szájukban születtek, de te megnehezíted ezt magadnak, belemész olyan extrém dolgokba, mint például ez is, ez az egész kamu-házasság egy üzletért. Ez még olyan valakinek is sok lenne, akinek semmije sincs.

– A könnyű az unalmas. Bizonyítanom kell – vallom be.

Meggyőződés nélkül kérdezi. – Kinek?

– A bátyámnak, az apámnak, a családomnak. A pokolba is, lehet, hogy egy kicsit magamnak is. Van egy csomó nyomás, ami az ezüstkanállal együtt jár. Olyan sok, hogy néha úgy érzem, megfulladok.

Ez a vallomás engem jobban meglep, mint őt, azt hiszem. Nem is vettem észre, hogy ennyire kelepcében éreztem magam a családom versengő természete miatt. Valószínűleg, mert ezt már generációk óta belém táplálták. Most jól jönne anyám egyik könnyed megnyugtatása, de mostanában ezeket Grace-nek tartogatja, bízva abban, hogy felnőtt gyerekei már egyben tudják tartani a szarjaikat. Bárcsak tudná, hogy ez mennyire nem így van.

– Hm, talán nem is vagy annyira rossz, mint gondoltam – mosolyog Luna, hogy enyhítse a nem-épp-egy-bók-ot, de aztán ásít egyet.

– Bocsánatkérés elfogadva. Átmegyek a kanapéra, hogy pihenhess egy kicsit. – Visszatolom a párnát az ágy fejtámlája felé, de aztán Luna megállít.

– Rendben van. Ez az ágy óriási. Te ottmaradsz a te feleden, én meg az enyémen. – Kezével húz egy vonalat az ágy közepére.

– A derekam meg fogja neked köszönni reggel.

Mindketten elrendeződünk úgy, hogy a takaró alatt legyünk, de ne érjünk egymáshoz, és marad pár centi senki földje kettőnk között. Amikor kinyúlok lekapcsolni a villanyt, felkuncogok, és odamormogok neki. – Jó éjt, feleségem.

Felnevet és válaszol. – Jó éjt, Carter.

Lekattintom a lámpát az éjjeliszekrényen lévő távirányítóval, aztán elcsendesedünk, várjuk, hogy jöjjön az álommanó. Luna elég gyorsan megadja magát, nekem pedig Elenára kéne gondolnom, az üzletre, hogy sikerül nyélbe ütni holnap reggel, mielőtt elmegyünk.

De csak Lunára tudok koncentrálni, és a halk légzésére.

 

TIZEDIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: Calliope

 

 

FELÉBREDEK, vagy talán nem is vagyok ébren, mert ez csak egy álom lehet. A legpuhább, legbolyhosabb pamutból készült felhőn lebegek, és meleg, erős karok ölelnek át. És van egy nagyon kemény valami a fenekem közé szorulva.

Hátamat a szexi érzésbe görbítem, ahogy belesüllyedek az álomba egy nyögéssel. Megugrik, és már éppen nyitnám a térdeimet invitálásra, amikor a karok finom ölelésbe szorulnak, és a keménységnek húznak. – Jó reggelt, szépségem. – Reflexszerűen megborzongok, forróság gyűlik a lábaim között, aminek semmi köze a magas cérnaszál-számú paplanhoz.

A szemöldököm összeráncolódik, ahogy az álom zavarossá válik. Az a hang furcsán ismerős… de miért? Vagy ki ez?

A logikát elnyomja az érzés, és nekidörzsölöm magam a keménységnek, nyögve a vágytól. Csak egy kicsit más szögben, és máris képes leszek…

Az elmém rám ordít, kényszerítve, hogy felébredjek.

Carter?

Ó, bassza meg.

Carter!

Vadul csapkodok, lerúgom magamról a takarót, hogy amilyen gyorsan csak lehet elmeneküljek. – Szállj le rólam!

– Mi…? – dadogja, nyilvánvalóan félálomban. És ő egy polip, visszahúz a karjaival és lávaival, amíg össze nem bújunk, arcom a csupasz, izmos mellkasába temetve, a karjai körbe ölelnek és a lábaink összefonódnak. Csapdába esve megdermedek, ahogy csókot nyom a fejem tetejére. Tekergek, ő pedig félig nyitott szemmel lenéz rám. Valószínűleg duplán lát vagy még mindig alszik, mert elmosolyodik és álmos hangján azt mondja: – Mmm, szia, Luna.

Fészkelődök, és a térdem elkapja a reggeli rúdját.

– Uhh! Bassza meg! – nyögi, miközben magzatpózba gömbölyödik, magába kapaszkodva.

De legalább elengedett engem, és én az ágy másik oldalára igyekszem, helyet csinálva magunk között. – Carter!

– Miért kínoztál meg?

– Miért tartasz túszként a szupererős karjaidban és hülye nagy cuccal? – Az ágyéka felé mutatok, és egyre dühösebb leszek, amikor ő vigyorog.

– Cucc? – Kuncog, miközben eltolja magát a melegítőnadrágjában, és még mindig kifejezetten kényelmetlenül néz ki. – Komolyan? Hány éves vagy, tizenkettő?

Felülök, keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, és úgy nézek rá. – Huszonhárom – emlékeztetem, bár tudom költő kérdés volt.

– Előző éjszaka még „fojtogass, apu”, és most azt sem tudod kimondani, hogy farok vagy pöcs? – kötekedik, és nem tehetek róla, de elpirulok az emléktől. Igen, színjáték volt… de jó érzés volt csinálni is.

– Az más volt – érvelek. Carter kihívóan felvonja egyik szemöldökét. – Hagyj békén.

Kikászálódom az ágyból, csavargatom a pólóm, hogy lehúzzam a comjaimra, de biztos vagyok benne, hogy elég sokat villantottam a fenekemből a folyamat során. A fürdőszobába trappolva érzem, hogy Carter szemei követik minden mozdulatomat, ezért szolidan rábámulok, miközben becsukom magam mögött az ajtót.

Ahogy ezt megteszem, hátradőlök az ajtónak, a pulzusom felgyorsul. Közelít hozzám, és ezt nem engedhetem meg.

Sóhajtok és a vécéhez megyek, hogy leüljek. Elvégzem a reggeli dolgaimat, és megmosom az arcom, belepirulva, ahogy az esti emlékképek visszatérnek. Döbbenten bámulom magam a tükörben. Tényleg megtettem. Én, Luna Starr, színleltem a szexet Carter Harringtonnal.

Mérges vagyok magamra, teljesen zavarban vagyok, és mélyen legbelül egy titkos helyen, amiről egy léleknek sem beszélek, egy kicsit csalódott vagyok, hogy hamis volt. Nem azért, mert Cartert akarom, hanem mert ahogy kefélt és amiket mondott, határozottan folyékonnyá változtatott, és most feszült és frusztrált vagyok. Samantha azt mondaná, hogy dörzsöljem meg, de nem tehetem… nem itt. Nem, amikor ő hallhat engem. Meghalnék a megaláztatástól.

És akkor egy másik gondolat jutott eszembe. Mi van, ha Carter gondoskodik a saját reggeli ügyeiről odakint? És nem a pisilésre gondolok. A férfinak egy egész tábortűznyi fa volt a melegítőnadrágjában.

Nem bánnám, ha látnám!

Mondom a belső ribancomnak, hogy fogja be, bár máris elképzelem ahogy Carter a kezébe veszi magát, keményen és gyorsan simogatja magát, és elélvez az ágyon, ahol aludtam éjszaka, közben összeszorítja a fogait, hogy ne halljam, ahogy a nevemet mondja.

Nem, rossz Luna! Te nem vagy valami orgazmus-éhes nimfó, aki megtenne bármit egy farokért.

Mintha érezné, hogy rá gondolok, Carter kopogtat az ajtón. – Luna?

Nagyon megijedek, biztos tudja valahogy, hogy mire gondolok. – Micsoda? Nem használhatja egy lány nyugodtan a mosdót? – A hangom túl éles még a saját fülemnek is, nyilvánvalóan jelzi, hogy valami nincs rendben.

– Jól vagy? – kérdezi Carter, és esküszöm, hallom az önelégült vigyorát ebből a két szóból.

– Igen, jól. Egyszerűen jól. Minden teljesen rendben. – Beletemetem az arcom egy törölközőbe, azt kívánva, hogy bárcsak lenne egy cseppnyi hidegvérem, de nincs. Soha nem volt, és nem is lesz.

– Ö, oké – dadogja Carter, valószínűleg azt hiszi, hogy beütöttem a fejem, és agyrázkódást szenvedtem. Vagy ami még valószínűbb, hogy épp a dolgok „kezelésének” a közepén vagyok, ahogy róla gondoltam, hogy ő tette. – Megyek, megnézem Gracie-t. Úgy alszik, mint a holtak, szóval valószínűleg még mindig ki van ütve, de Mogyoróvajnak is valószínűleg pisilnie kell – mondja Carter az ajtón keresztül. Megköszörüli a torkát, és hozzáteszi: – Így lesz egy kis időd egyedül csinálni… bármit is.

Ő tényleg azt hiszi, hogy magamat dörzsölgetem.

– Persze, igen. Köszi – nyikkantom.– Ó, győződj meg róla, hogy Mogyoróvaj ne menjen megint a rózsabokrok közé. – Ez a tanács felesleges, de nem tudom, mit mondjak. Hogy jutsz el a „vidd innen a farkadtól” addig, hogy vidd ki a kutyát?

Egy pillanattal később a szoba ajtaja kinyílik és becsukódik.

Lassan, kinyitom az ajtót és kikukucskálok.

Üres. Teljesen egyedül.

Elindulok a komód felé, de megakad a szemem a párnák és lepedők összevisszaságán a frissen aludt ágyon. Aztán az ajtóra pillantok. Ha Carter már azt hiszi, hogy elszálltam, akkor mi a baj azzal, ha tényleg megteszem? Legalább elszáll az idegességem, és kitisztul a fejem, és rendesen tudok gondolkodni a reggeliről.

Nem döntök. Cselekszem. Az ajtóhoz sietek, kikukucskálok a folyosóra, hogy meggyőződjem róla, hogy tiszta, és becsukom és bezárom. A zárás a kulcs, mert, ha Carter tényleg besétál hozzám…

Beugrom az ágyba, megragadom a párnát, aminek még Carter szaga van, és nem vizsgálom, hogy ez miért olyan szexi. Nem, nem csinálom most… és valószínűleg később sem.

Arccal lefelé fekszem, egyik karomra veszem a párnát, orromat beletemet az illatába, és a másik kezem a pedig a teste alá csúsztatom. A csípőmet felemelve és a térdeimet szétvetve finom sebezhetőséget érzek, ahogy érzem, hogy széttárom az ajkaimat.

Vigyorgok a párnába, amikor érzem, hogy a nedvességem bevonja az ujjaimat. Ez gyors lesz, amit Samantha úgy hív, hogy „Száz Pöccintéses Megsemmisülés”.

Behunyom a szemem, és bár a való életben ez rémálom lenne, az agyamban elképzelem, ahogy Carter besétál hozzám…

– Mi a fasz? – Meglepett a felkiáltása, de a szemei éhesen néznek rá, élvezve a kilátást.

– Carter! – Az ujjaim megállnak, ahogy dühösen elpirulok.

– Bocsánat, én… baszd meg, ez dögös – suttogja és látom rajta, hogy nem hazudik. A cirkuszi sátor a nadrágjában megerősíti ezt. – A telefonomért jöttem vissza, és hallottam… valamit. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy-e.

– Jól vagyok. – Legalábbis úgy hiszem, hogy igen, ahogy megnyalja az ajkait.

– Ne merészeld abbahagyni! – mondja, ahogy közelebb lép az ágyhoz. – Engedd, hogy nézzem, ahogy kielégíted magad. Mutasd meg, hogy szereted.

– Nézd! De nincs érintés.

– Megegyeztünk – mondja Carter, ahogy felmászik az ágyra. Leül mögém, a fenekét a sarkára támasztja, és egy kicsit oldalt van, hogy láthassa a puncimat és az arcomat, ahogy én is oldalra gördülök, hogy láthassam őt.

Erőlködve bújik ki a nadrágjából, a hosszú, vastag rúd látható a melegítőnadrágjában.

– Hadd lássalak én is – mondom olyan magabiztossággal, amivel nem rendelkezem a való világban.

Carter a fején át lehúzza a pólóját, és hüvelykujját beakasztja a nadrágja derekába, hogy leengedje a nadrágját a feneke alá, szabadon engedve a farkát. A teste megmunkált és karcsú, az izmai erősek és erőteljesek, anélkül, hogy testépítőnek tűnne, a mélyen barázdált hasizmai boldogan keskenyednek el a büszke férfiasság definíciójához, mely egyenes, és kőkemény.

Megnyalja a kezét, és egy teljes simítást végez, úgy néz rám, mintha várná, hogy tiltakozzam.

Amikor nem teszem, a kezével körbefogja a farkát és lassan pumpálja. – Légy jó kislány, Luna. Kényeztesd magad nekem.

– Mmm… ez nekem szól? – kérdezem, miközben egy ujjamat magamba csúsztatom, megremegve az érzéstől. Újra megteszem, a tenyerem éle a csiklómnak ütközik, ahogy az ujjam belém nyomul és nézem, ahogy Carter simogatja magát lassan, amíg előnedv szivárog a farka hegyéből.

– Ez a tiéd – mondja, és kísértésbe esem, hogy kóstolót kérjek… de ő arra használja, hogy szétkenje a fején és így csúszósabb legyen neki. – És amikor mindenhová szétspriccelem a spermám, az is a tiéd lesz. Kibaszottul megvadítasz engem, Luna.

Keményen, és gyorsan baszom magam az ujjaimmal, a csiklóm izgatásával minden alkalommal egyre közelebb és közelebb kerülök.

– Te vagy a legdögösebb dolog, amit valaha is láttam. Puncid a levegőben, könyörögsz nekem, hogy megtöltsem a nagy farkammal. Baszd meg, megragadom a csípődet, megpaskolom a segged és olyan mélyen beléd csapok, hogy soha nem fogod elfelejteni az érzést, ahogy kitöltelek. – Carter kíméletlenül simogatja magát, szavai mindkettőnket felizgatnak.

– Ezt akarod? – követeli.

Az ajkamba harapok és bólintok, túlságosan a kezeim ritmusára fókuszálva, hogy szavakat találjak.

– Nem elég jó. Mit fogsz csinálni velem? Mondd el!

Erőltetnem kell, hogy kinyíljon a szemem és találkozzon az övével. Az akarja, hogy kimondjam, felizgatva a szavaimmal, ahogy elmondom, hogy mit akarok. Zihálok, kapkodom a levegőt: – Leszopni és lenyelni. Amíg nyálas és spermás nem leszek. Még könnyezni is, mert megfulladok tőled.

Ez mindkettőnknek túl sok. A mellkasa szeszélyesen emelkedik és süllyed, én pedig nyögök halkan minden kilégzésnél a határon.

– Együtt.

Szinkronizáljuk az ütemünket, az én ujjaim és az ő keze egyszerre mozognak. Ahogy ő simogat, én is simogatok, a puncim úgy markolja az ujjaimat, mintha az a gyönyörű farok lenne tőlem néhány méterre. Nézzük egymást, és látom, hogy az előnedv kezd szétfolyni a kezén. A combjaim remegnek a közelgő csúcspont miatt, és az ujjaimat a csiklómon mozgatom, arra koncentrálva, amire a leginkább szükségem van.

– Én… akarom – zihálom – Mmm, Carter… igen…

A fantázia és a valóság közötti határ elmosódik, ahogy visszatérek az eszméletemhez, az itt és mostba, arccal a párnába nyomódva. Remélhetőleg, tompította a hangjaimat mert egy kicsit elragadtattam magam. Oké, nagyon is elragadtattam magam.

– Ó, Istenem – lihegem halkan az üres szobába.

Frusztráltan nyögve rogyok az ágyra. Mi történt az előbb? Komolyan kényeztettem magam, miközben arra a seggfejre gondoltam?

Igen, így volt. És ez volt a legforróbb fantázia, amit valaha is elképzeltél. Ne tegyél úgy, mintha nem akarnád előhúzni a régi mentális verés bankodból később egy második körre.

Forgatom a szemem a saját belső ribancomra, aki ezúttal megkapta, amit akart, és felállok. Készülődnöm kell, vagy Carter jön és ellenőriz engem, és nem hiszem, hogy olyan lesz, mint a képzeletbeli jelenetem. Megmosakszom, találok egy lófarokfűzőt a teljesen felszerelt fürdőszobába, amivel könnyen készíthetek kócos kontyot, és felveszek egy friss pulóvert, nadrágot és papucsot. Nem tudok a saját szemembe nézni a tükörbe, szóval bízom benne, hogy jól nézek ki. Határozottan emberibbnek érzem magam, és a mentális és érzelmi pajzsom is fel van húzva. Szükségem lesz rájuk a tegnap este után… és még inkább a ma reggel után.

A folyosón hangokat hallok, és követem őket a konyhába.

– Jó reggelt! – üdvözöl Elena. Az asztalnál ül Grace-szel, egy nagy halom palacsinta már mindkettőjük tányérján. – Ülj le, és Nelda pedig szempillantás alatt elrendezi a dolgokat.

– Jövök – figyelmeztet Nelda egy másodperccel azelőtt, hogy egy halom csokoládéval megrakott palacsintát rak elém. – Mondd, hogy mikor. – Egy nagy üveget megráz a palacsinták fölött, bevonva őket porcukorral.

– Csak így tovább. – Intek, hogy még több legyen, és csak intek, intek, és intek. Végül mondom: Mikor?

– Ez a nő a szívem csücske. – Elena nevet, látva a halmomat.

Az erkélyajtó kinyílik, és Carter jön be kezében a pórázon Mogyoróvajjal. De a csúszós padlón egyáltalán nem tudja magát irányítani, és a kutya egyenesen az asztal alá megy, botladozva, csúszkálva és Cartert is magával ragadja.

– Diótörő, gyere ki onnan – könyörög Carter, szemei eltűnnek az asztal alatt, ahogy leguggol. Mindannyian az asztal alá lesünk, ahogy a nagy kutya méltatlanul elterül, orrát Grace lábához teszi.

Carter bocsánatot kér Elenától. – Annyira sajnálom, egy kicsit túlságosan hűséges.

De tekintve, hogy Grace éppen egy szelet szalonnát csúsztat a kutyának, miközben Carter nem látja, nem hiszem, hogy a hűség a probléma. Grace meglát engem, ahogy egy vigyorral küzdök, és egy ujját a szájához teszi, hogy hallgassak.

– Semmi baj. Nem mintha az egyik finom szőnyegen lenne – mondja Elena.– A padlót könnyen fel lehet mosni.

Nem ismerek túl sok gazdag ember – valójában talán csak egyet, Cartert –, de Elena határozottan nem az, amire számítottam. Annyira lazán kezel mindent, szinte… normális, kivéve, hogy egy olyan házban lakik, amiben több száz ember is élhetne. Az az érzésem, hogy még ha Mogyoróvaj az egyik finom szőnyegre kakálna, arra is azt mondaná, hogy nem nagy ügy, mert a szőnyeg csak egy „dolog” és nem olyan fontos, mint egy aranyos kutyus, aki a természet hívására válaszol.

Carter szusszanva leül egy székre. – Örülök, hogy így gondolod. Attól tartok, Bernard majdnem az én irhámat is elkapta Diótörőé mellett ma reggel. Távol tartottam a rózsáktól – mondja, a szemét felém szegezve. – De gondolom, a barackfa szintén tiltott terület? Azt hiszem, a pontos szavai ezek voltak: „Ha az őszibarackomnak húgy íze lesz, akkor felakasztom a seggedet a szénapadlásra, és csalinak használom az egereknek.”

Elena hangosan felnevet. – Ó, imádom ennek az embernek a szófordulatait. Eléggé fantáziadús.

– Nem vagyok biztos abban, hogy viccelt – mondja durcásan Carter. De a szemei felragyognak, amikor meglátja a palacsintát. – Köszönöm, Nelda. Ezek nagyon finomnak tűnnek. – A modora újra a helyén van most, hogy nyilvános helyen vagyunk és üzleti üzemmódban van. Beleharap egy falatba és felnyög. – Az íze is finom.

Van egy kis csevegés, mielőtt Carter profin átváltja a beszélgetést Elena portfóliójára. – Szívesen egyeztetném veled, hogy a pénzed úgy működjön, ahogy szeretnéd. Van mindenféle lehetőség, amit megbeszélhetünk, de a legfontosabb dolog az, hogy olyan csapattal dolgozz együtt, aki megértenek téged és az életstílusodat. Szeretném azt gondolni, hogy az én vagyok.

Elena laza természete ellenére is tudja, hogy mikor kell megmutatni, hogy mit akar, és mikor kell visszatartania magát. – Lehet, hogy így van, de szeretném átnézni a jelenlegi pénzügyi tanácsadómmal a te menedzsment javaslatodat. Ő készenáll továbblépni a munkamennyiségtől, amit én adok neki. – Óvatosan vigyorogva megsimogatja az ezüst bobját, mintha ő lenne a probléma, nem pedig a portfóliója mérete. – De elég ideig dolgoztam vele, hogy megbízzam a véleményében.

Carter ragyogó mosolya néhány fokot elhalványul, de gyorsan és erőteljesen visszakapcsolja teljes gázra. – Természetesen. Ez egy okos terv. Szívesen találkoznék mindkettőtökkel, ha az hasznos lenne. Válaszolni tudok bármilyen kérdésetekre.

– Ez nagyon kedves tőled. Majd én megszervezem.

Egy kínos pillanatig csend van, és én sietek, hogy betöltsem, hogy segítsek Carternek, ha tudok. de mégis ki akarom fejezni a hálámat is. – Elena, élveztem Thomas gyűjteményét. Annyira különleges, olyan darabokkal, amiket még könyvekben sem láttam. Gondoltál már arra, hogy csinálj egy exkluzív kiállítást a múzeumban? Nagyszerű módja lenne a tiszteletadásnak. – A kezemmel a levegőben hadonászom, mintha a fényreklámot mutatnám. – A Thomas és Elena Cartwright Gyűjtemény.

Elena, aki szirupot nyalogat az ujjáról, egy csettintéssel azt mondja: – Én nem gondoltam ilyesmire. A művészet leginkább a dekoráció részét képezi. Ott van, látom, de nem látom, érted?

Megértően bólintva hozzáteszem. – Olyan nagy vagy kicsi lehet, amilyet szeretnél, megmutatva azokat a darabokat, amiket kényelmesnek érzel, hogy nincsenek az „otthon” egy kicsit. Akár együtt is csinálhatnánk az emléktábla információt, elmondjuk az embereknek pontosan, hogy mit szeretnél egy-egy darabbal megosztani.

– Ezen még gondolkodnom kell. Nem tudom, hogy meg tudnék-e válni egyiktől is. Olyanok, mintha Thomas babái lennének. – Elena a szívére teszi a kezét, és a mosolya szomorúvá vált. – Jó érzés, hogy körülvesznek, mintha még mindig itt lenne.

– Ez tökéletesen érthető. Nincs semmi nyomás, csak szólj. Szívesen dolgoznék veled, megosztani a szerelmét a világgal, de csak akkor, ha ez neked is megfelel. Megtisztelő, hogy egyáltalán láthatom a „babáit”.

Ez az abszolút igazság. Vannak olyan darabok, amiket tegnap este láttam, és életem végéig velem maradnak. És bár szeretném, ha másoknak is meglenne a lehetősége erre, de én védem a művészetet, a sajátomat is, és azt is, amit másoktól gyűjtöttem.

Elena megsimogatja a kezemet. – Úgy lesz, drágám. – Témát váltva azt mondja: – Tudjátok, ha végeztetek az evéssel, úgy hiszem, ígértem egy kis túrát. Gondoltam, Miss Grace szeretné megnéz az istállót?

Elenának és nekem fogalmunk sincs, hogy milyen bombát robbantott fel, de Carter gyorsan bedugja a fülét, amikor Grace felsikolt: – Igeeeen! Vannak lovak is? És kecskék? És csirkék?

Grace feláll az asztaltól, szteppel a lábával, és készen áll az indulásra, miközben kivallatja Elenát az istállóban lévő állatok listájáról egy falat palacsinta mellett. – Az istállómban van egy egerésző macska, akit úgy hívnak, hogy Tücsök. Neked is van macskád?

Nem is vár válaszra, mielőtt gyorsan folytatja a beszédet, remélhetőleg valahol lenyeli közben a szájában lévő falatot. – Pegazus fél Tücsöktől, mert Tücsök megpróbált felugrani Pegazus hátára egy kis lovagló körre. Furcsa, hogy engem felenged a hátára, de egy pici macskát? Nem, nem. – Megrázza a fejét, és máris kisétál az ajtón, még mindig csörögve.

Elena Grace kezét a kezében tartva sétál miközben hallgatja, Carter és én pedig otthagyjuk a palacsintánk maradékát, hogy pár lépéssel lemaradva kövessük őket. – Sajnálom, hogy még nem kötötted meg az alkut – suttogom.– Jól vagy?

Az állkapcsa megfeszül, de bólint. – A még a kulcsszó. Nem adtam fel. Alig kezdtem el udvarolni neki. – Néhány lépés, és megfogja a kezemet. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent?

Ostobán megkérdezem: – Mit?

Megáll, ezzel megállítva engem is. Lábujjaink összeérnek, és felemeli az álamat, hogy találkozzon a tekintetünk. – Ez azt jelenti – mondja durván suttogva közvetlenül a fülembe –, hogy még egy darabig a feleségem leszel. – Egy lágy csókot nyom az arcomra, miközben én legbelül kiborulok, ahogy az agyam feldolgozza ezt az új információt.

Mit? Nem! Ez nem része a megállapodásnak. Láttam a műveket, és most végeztünk. Ennek a látszatházasságnak vége, és én visszamehetek az én nyugodt életemhez.

– Óóó, ti turbékoló szerelmes madárkák, imádnivalók vagytok, mint két cserebogár egy pulóverben, de jobb, ha jöttök, különben én és Miss Grace megelőzünk titeket az istállóban. – Ezzel Elena és Grace úgy vágtáznak el az istálló felé, mint a lovak, Mogyoróvaj pedig a sarkukat csipkedi. Elena figyelemreméltóan fürge korához képest, bár Grace néhány méterrel előtte jár.

– Nem ebben egyeztünk… – kezdem, de Carter belém folytja a szót, hogy az ujját a számra teszi.

– Kérlek, Luna.

Tudom, hogy arra kér, hogy legyek az álfelesége, amíg megköti az üzletet Elenával, de úgy érzem, hogy sokkal többre kér. – Én… én…

– Ne válaszolj most. Bizonyosodjunk meg róla, hogy Grace nem beszéli rá Elenát, hogy adjon neki még egy Lovat. Csak… később, jó?

A pajtába vezet, kezemet szorosan az övében tartva. Minden egyes lépéssel az agyam egyre jobban kavarog. Hogy történhetett ez? Ez a korrepetálásból megjátszásba mentát, és benne voltam a művészet miatt.

De most? Hogy találkoztam Elenával, sokkal rosszabbnak érződik, és a bűntudat a szívemben gyorsabban nő, mint a gyom. Ő olyan édes és őszinte, és mi becsapjuk őt. És miért, egy üzletért? Nem gondoltam a vacsora utánra, de mi van, ha Elena úgy dönt, hogy együtt dolgozik Carterrel? Folytatnunk kell a színjátékot?

Hol lesz vége… esetleges álválás?

Nincs lehetőségem elmondani Carternek, hogy mit érzek vagy mit gondolok, mert Grace és Elena épp sütivel etetnek egy pár lovat a szomszédos állásokban. – Hűha! Ezek… nagyok! – mormolom meglepődve. A Grace-hez közelebb lévő világosbarna ló legalább fél méterrel magasabb nála. – Ez biztonságos?

Nem tudom, kit kérdezek, de mindhárman bólintanak nekem, és Carter szórakozottnak tűnik az aggódalmaim miatt. – Tessék, te is megteheted – ajánlja fel Elena, és egy sütit nyújt felém. – Ők mind nagy babák.

Visszahőkölök, megrázom a fejem, ahogy a hatalmas fenevadra nézek. – Nem kell. Köszönöm.

– Ez az öreg fickó egy szelíd lélek. Ő egy nagy puhaság, ígérem. – Elena bizonyítja állítását azzal, hogy megsimogatja az orrát, dörzsölgeti a szemeitől lefelé egészen a pofájáig. A fiú szuszog és mocorogtatja az ajkait, megmutatva hosszú, sárgás fogait.

Kínos hangot adok ki félelmemben, miközben gyorsan hátra lépek.

Grace nevet. – Mi a baj? Ed édes. – Bizonyítja állítását, azzal, hogy a sörényével játszik, ami hosszan lelóg, ahol a lány elérheti. – Rád mosolyog.

Grace és Elena között úgy érzem, hogy sarokba szorítottak. – Láttál már valaha egy szörnyeteget mosolyogni, mielőtt felfalna téged? Szerintem ez az, amit Ed csinál – ellenkezem.

Carter azt suttogja: – M-T-A?

Megráncolom az orromat. – Mi?

– Mit tenne Alphena? – magyarázza. – Megírod ezt a rosszfiút, aki támadja az életet, és állítólag rólad van mintázva, szóval biztos, hogy nem félsz egy lótól, aki csak egy sütit akar?

– Az alteregómat használod ellenem? – vádolom. De utálom beismerni, hogy igaza van. Alphena soha nem hagyná, hogy egy ló megállítsa őt, nem hagyná, hogy a félelem visszatartsa. De Alphena csak egy részem, a részem, ami lenni szeretnék. A valódi világi énem csak nézi Edet, mintha elég magasra ugorhatna, hogy átjusson az istálló kapuján és elkapjon engem. De miért? Úgy tűnik csak egy sütit akar. Crace-nek igaza van ebben.

– M-T-A – ismételgetem magamnak újra és újra, ahogy centinként közelebb lépek. Elena átnyújt nekem egy sütit, amit finoman tartok az ujjaim között. a többi ujjamat lefelé görbítem, hogy megmentsem őket, ha ez balul sülne el.

Valószínűleg a középső ujjammal is tudok rajzolni, amíg meg van a hüvelykujjam.

– M-T-A? – Kiegyenesítem a hátamat, és a tekintetem találkozik Ed szemével… nos, a két szemem mélyen belenéz az ő egy szemébe, azon az oldalon, ahol állok.

– Ed, kérsz egy sütit? – kérdezem, ami úgy hangzik, mintha egy papagájt kérdeznék, akit Pollynak hívnak. Odatartom a sütit, a vállaim védekezően tartom, és elhajolok a biztonság kedvéért. – Tessék lovacska, lovacska. Ki a jó lovacska?

Ed lassan előre hajol, és egy pillanat alatt elrágcsálja a süteményt. – Ó! – Részben megrémültem, részben izgatott vagyok, és teljesen meglepődtem, hogy túléltem az összes ujjammal. – Megcsináltam! – mondom a három fős hallgatóságomnak, akik úgy tűnik, küzdenek azzal, hogy visszatartsák a nevetésüket az én drámaiságom miatt, amit ilyen könnyen meg lehet csinálni. De még soha nem voltam lovak közelében. Nem ilyen életet élek.

Talán ezt felhasználhatom ihletnek egy Alphena epizódhoz, Alphena megküzd a legnagyobb félelmével… a jávorszarvassal. A háttértörténetében Alphena Michiganen vezet keresztül, hogy meztelenül mártózzon jegesmedvékkel a kanadai határon, amikor egy jávorszarvas lépett ki a ködből egy benzinkútnál, szó szerint megpróbált párosodni az autójával amíg ő bent volt mogyoróvajat és marhahússzeletet venni. Alphena megállította a jávorszarvast azzal, hogy kiabált és elzavarta, de pata méretű horpadás és egy törött motorháztető dísz maradt emlékül a fáradozásaiért.

Igen, látom… Alphena etet egy jávorszarvast egy mentőállomáson, és leküzdi a félelmét, ahogy én is…

– Jó kislány.

Carter dicsérete váratlanul ér, annyira úgy hangzik mint múl éjjel, és a hangja visszhangzik mélyen a hasamban, és pillangók zümmögnek körülöttem. – Uhh, köszönöm… bébi.

Grace furcsa pillantást vet Carterre, én pedig mellé lépek, kígyózva átkarolom a derekát, mielőtt Elena észreveszi a dadogott kedveskedésemet.

Szerencsére Grace figyelme egy nyolcévesé, és amikor Mogyoróvaj elszalad egy levelet kergetve, ő is elszalad utána.

Vészhelyzet elhárítva! Egyelőre…