5.-6. Fejezet

 ÖTÖDIK

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: BaBett

 

 

Még egyszer átnézem magam előtt az aktát, majd lehunyom a szemem. Készen állok. Ugyanúgy felkészültem, mint minden más üzletre, amit az elmúlt évtizedben lezártam. Csak tényleg szükségem van most egy győzelemre. Főleg azok után, amit a múzeumban csináltam.

Tudtam, hogy Luna meglepődik majd a hamis ajánlaton. Ez volt a lényeg. Most, ha egy aranyos videót kell mutatnom a művészetmániás feleségemről, úgy fog tűnni, mintha egy romantikus férj lennék, aki leveszi a lábáról. Kész vagyok, hogy a legjobb formámat mutassam, különösen egy ilyen üzletnél.

De a reakciója megdöbbentett. Sem Zack, sem én nem számítottunk arra, hogy ennyire kiborul. Főleg, hogy minden olyan jól ment a túrával kapcsolatban. Jól éreztem magam Lunával, és hallgattam, ahogyan beszél a művészetről, és jó volt látni őt egy új szerepben, ahol jól érzi magát és magabiztos.

És akkor minden szarrá vált.

De megéri. Meg kell, hogy érje. Még mindig egyetértek Zack értékelésével, hogy ez a legjobb megoldás, mivel a korrepetálás kudarcot vallott. És bár biztosított arról, hogy jóvá fogja tenni a dolgokat Lunának, még várok egy extra "korrepetálási" számlát tőle a fáradozásáért. El kell majd küldenem egy kis bocsánatkéréssel, és talán egy Jackson Pollock-könyvvel, hogy elsimítsam a dolgot.

Egy kis beszélgetés Mrs. Cartwrighttal. Ez minden, amire szükségem van, és ez megéri. A többi munkát, hogy biztosítsam ezt az üzletet, el tudom végezni a képességeimmel, tapasztalatommal és kemény munkámmal. Készen állok erre.

Felveszem a telefonomat, és tárcsázok, idegesen várom, hogy felvegyék. Ezt egyedül csinálom, nincs asszisztensem vagy munkatársam, mert azt akarom, hogy Elena Cartwright tudja, hogy szándékomban áll a lehető legjobb személyes kiszolgálást nyújtani, amire csak képes vagyok. Plusz, tudom, hogy a vezetéknevem és a cégünk neve mekkora értéket képvisel, és szándékomban áll a lehető legnagyobb mértékben kihasználni.

– Helló, itt Carter Harrington, a Blue Lake Asset csoporttól, Elena Cartwrightot keresem – mondom a nőnek, aki felveszi a telefont.

– Jó hírek, fiatalember... megtalált. – A nő nevet, de a nevetésnek vége, egy kis köhögéssel végződik.

– Ó, örülök, hogy beszélhetek önnel, asszonyom. Úgy tudom, hogy egy új portfóliókezelő céget fontolgat – mondom udvariasan. – Szívesen találkoznék önnel, hogy lássam, a mi cégünk megfelelne-e az önök igényeinek.

– Az első dolog, amit keresek, az valaki, aki hagyja ezt a sok pompát és a körülményeskedést. Nekem nincs szükségem erre a sok csillogásra. Csak hívjon Elenának.

Meglepetten pislogok. Az idősebb generáció, különösen azok, akik gazdagok, hajlamosak arra, hogy minden díszletet akarnak, és még többet is. De én tudok hűvös lenni, ha Mrs. Cartwright – mármint Elena – ezt szeretné.

Kuncogva utánozom a laza hangnemét. – Hát, én biztosan meg tudom csinálni.

Úgy tűnik, ez a megfelelő dolog, amit mondhatok, mert ezzel megnyílik, és hirtelen Elena mindent elmesél a portfóliójáról, az ingatlanoktól az alapokig és még sok minden másig. Zack szerint érti a dolgát és meglepően jól ismeri a részleteket ahhoz képest, hogy ilyen nagy és változatos vagyonnal rendelkezik. És átbeszéli, hogy mi volt korábban, ami hatékony volt, így láthatom, hol tudok valami mást nyújtani, hogy javítsak a dolgokon.

– Jelen pillanatban nem sok minden miatt aggódom, drágám. Több pénzem van, mint amennyit valaha is el tudnék költeni.

– Hát persze! Te és Mr. Cartwright keményen dolgoztatok, hogy a családotok a következő generációkban is jól el legyenek látva.

– Mi gondoskodtunk róla, ezt biztosan állíthatom. Mindig iskézben tartottam a pénzügyi dolgokat, de Thomasnak is jó feje volt. De az igazi szerelme – persze rajtam kívül – a művészet volt. El sem tudom mondani, hányszor festett meg engem – mondja vágyakozva.

Remélem, hogy a királyi, déli matriarcha módjára érti, de a hangja arra enged következtetni, hogy Elena Cartwright meztelen festményei vannak a hitvesi ágyuk felett. Rajzolj le, mint egy francia lányt, meg ilyenek.

Már maga a gondolat is megrázó.

De megadta nekem a nyitást, amire szükségem volt. – Ezt meg tudom érteni. Az én feleségem, Luna, is eléggé szereti a művészetet. Mindig a művészetről beszél. Rembrandtról és Pollockról, de a kedvenceim az ő saját művei. Látni, ahogyan alkot... az gyönyörű, varázslatos.

Lehet, hogy nem láttam semmit, amit Luna személyesen festett, de ahogyan életre keltette a múzeumban lévő műveket, el tudom képzelni, hogy ő csinálja ugyanezt a saját munkáival.

– Ó, drágám. Ettől úgy megolvad a szívem, mint a vaj a forró kekszen.

Kissé elcsuklik a hangja, és én némán köszönetet mondok Lunának.

– Mondok neked valamit, vacsorázzunk együtt a hétvégén, és akkor majd beszélgethetünk a portfóliómról. Nem kell egyeztetned Luna időbeosztásával, hogy mikor ér rá?

Micsoda? Miért kellene ezt tennem?

És akkor leesik.

Elena úgy érti, hogy vacsorázni akar velem... és Lunával. A feleségemmel, Lunával.

– Ó, nem vagyok benne biztos, hogy ráér. Annyira elfoglalt, tudod, és én próbálom nem... untatni őt túl sok munkával – mondom, remélve, hogy Elena rávehető, hogy csak velem találkozzon.

– Badarság. Ha művészetkedvelő, sosem bocsátaná meg, ha kihagyná Thomas gyűjteményének megtekintését. Nem szeretném, ha a kutyaházba kerülnél. Emlékszem, egyszer Thomas elment a városba egy barátjával. Golfozni akartak, vagy valami ilyesmi, már elfelejtettem, hogy mit. De ehelyett moziba mentek, és megnézte azt a tornádós filmet nélkülem. Tudod, az a film, azzal a cuki-muki Bill Paxtonnal? Tudta, hogy mennyire szeretem azt a fickót, szóval, hó-hó, én olyan voltam, mint egy augusztusi nap Atlantában. A kanapén kellett aludnia két teljes éjszakán át.

– Nem tehetted – kötekedek, követve a drámai történetmesélését.

– Arra mérget vehetsz, hogy igen, de tudod, hogyan jutott ki a kutyaházból? – szünetet tart, és a telefonon keresztül is érzem a mosolyát. – Összehozott nekünk egy kis pikniket hátul naplementekor, és fagylaltkelyhet ettünk vacsorára. Tudta, hogy a jégkrém az út a szívemhez, mert már az első randinkon is turmixot ettünk.

– Úgy hangzik, mintha jó férj lett volna, még akkor is, ha nem vitt el a Twisterre – értek egyet.

– Ó, engem is elvitt. Rávettem, hogy nézze meg újra. Velem.

Meglepetten nevetek. Egy ilyen gazdag, befolyásos párhoz képest úgy hangzik, mintha Cartwrighték meglepően normálisak lettek volna. Talán még egy kicsit egyszerűek is a közös életükben.

– Ezért mondom neked, hogy jobb, ha elhozod Lunát, hogy lássa ezt, vagy a kanapén fogsz aludni és fagylaltos randikat tervezhetsz. – A hangja a rokonszenvesből keményre váltott, mintha tesztelné, hogy elfogadom-e a bölcs tanácsát.

Nem hiszem. Nem gondolkodom. És pláne nem tervezek, ami az én eljárási módszerem erre a helyzetre. De mégis, a szavak kibuknak a számon.

– Persze, én biztos vagyok benne, hogy örömmel jönne.

 

 

 

Torkomban dobogó szívvel kopogok Luna ajtaján. Zúg a fejem. Elbasztam, és ezt tudom, de harcolok, hátha van valami, és valahogyan meg tudom menteni ezt a zűrös helyzetet, amibe belekerültem. Remélhetőleg Luna megnyugodott, és Zack elsimította a dolgokat vele is, mert most egy teljesen új tehenet fogok beledobni ebbe az egész Tornádóba, a la Elena Cartwright.

De nem Luna nyit ajtót.

– Ki vagy te? – követeli egy magas, karcsú barna hajú nő. Körülbelül olyan idős, mint Luna, széles szárú nadrágot és egy topot visel. A sminkje szakszerűen van felrakva, a haja pedig úgy néz ki, mintha már profi fodrász lenne. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy teljes legyen a kép a tökéletes üzletasszonyhoz, a cipő, mivel a meztelen lábujjai a padlón ringatóznak.

Luna lakásának fapadlóján.

– Öhm, Lunát keresem. – Körülnézek, és kétszer is ellenőrzöm, hogy nem tévedtem-e rossz lakásba, de a nő mögött látom Luna művészettel teli lakását.

– Nem válaszoltál a kérdésemre. Próbáld újra! – A parancs kissé enyhül, a szemében ragyogó csillogás, ahogy nyíltan tanulmányoz engem egy kiismerhetetlen pillantással felés le.

– Ő Carter Harrington, Zack barátja, és egy mindenre képes idegesítő csaló üzleti öltönyben – szólal meg Luna hangja, amely laposnak és unalmasan hangzik.

A nő az ajtóban egy pillanat alatt szinte megvadul. Beledöfi egy tökéletesen manikűrözött ujját a mellkasomba, és így támad: – Te vagy a seggfej, aki átbaszta a barátnőmet, és hülyét csinált belőle azon a helyen, ahol a legjobban érzi magát? Tudhattam volna.

Sokkal durvább, mint Luna, de a sértés közel sem fáj annyira, mint Lunáé.

– Nem csináltam belőle bolondot – érvelek. Úgy döntök, hogy ezt a forrásnál kell kezelnem, és a nő mellett a lakásba nyomakodom. Lunát pedig a konyhapulton ülve találom.

Rövidnadrágot és egy bő pólót visel, és elveszettnek tűnik – a bőre csupasz és sápadt, a szemei üresek, és bár keresztbe tett lábbal és egyenesen ül, van valami, amitől úgy érzem, mintha visszahúzódna előlem.

– Luna? Mi a baj? – Odamegyek hozzá és a táskát, amit magammal hoztam, a pultra teszem mellé. Az első ösztönöm az, hogy magamhoz öleljem a karjaimba, ami meglepett. Általában nem vagyok ilyen nyíltan gondoskodó, de ebben a pillanatban van valami Lunában, ami arra késztet, hogy magamhoz húzzam, és megnyugtatóan a hajára nyomjam az ajkaimat.

De ő elhúzódik tőlem. – Komolyan? – mondja halkan.

– Azt reméltem, hogy Zack...

Kifújja a levegőt. – Zack és én jól vagyunk. Te és én nem.

Oké, úgy tűnik, Zack csak egy problémát oldott meg. Nem tudom, hogy csinálta, de bárcsak lenne egy titkos Luna nyelvkönyvem most, hogy én is megtehessem ugyanezt.

– Állj hátrébb tőle, és senkinek sem esik baja – mondta a nő az ajtóból parancslóan, miközben karate mozdulatot tesz a kezeivel.

– Samantha, Carter… Carter, Samantha – mondja Luna, és gesztikulál a nő és köztem.

– Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de akkor hazudnék, és büszke vagyok az őszinteségemre, szóval... igen, erre nemet mondok – ráncolja a homlokát a kinyújtott kezemre, miközben a kezei a csípőjére vándorolnak. – Mert abból, amit én hallottam, hogy egy nevetséges mutatványt csináltál... Megkérted Luna kezét, akit alig ismersz, a munkahelyén, ahol úgy érezte, hogy nyomást gyakorolnak rá, hogy belemenjen a dologba, hogy ne tűnjön hülyének a munkatársai és a vendégek előtt, és videóra vetted, miközben azt viselte, amit egyöntetűen a létező legkedveltebb ruhának választottak – ezt a részt én magam tettem hozzá –, és tönkretetted a kedvencét egy szuper stresszes emlékkel, csak azért, hogy te is kaphass egy kis időt egy szegény öreg hölggyel, hogy az neked adja a pénzét. Tévedek?

Úgy gúnyolódik, mintha a puszta létezésem is visszataszító lenne, és bármi, amit mondhatnék, az minden bizonnyal hazugság lenne.

– Hát, ez nem egészen...

Luna a szavamba vág, mielőtt még belekezdhetnék. – Nincs szükségem arra, hogy megvédj engem, Sam, még akkor is, ha elég jól látod a dolgokat… és teljesen pontosan.

Érzem, hogy az a szörnyű összefoglaló, amit Samantha adott, valószínűleg szóról szóra úgy hangzott el, ahogy Luna leírta. Azt mondta, hogy csalódott bennem. Őszintén szólva, akkoriban a szavak szinte semmilyen hatással nem voltak rám.

Lehet, hogy sikeresnek tartanak, és anyukám dicséretet osztogat, csak azért, mert lélegzem. De a családomban köztudott, hogy messzire lemaradok a bátyám, Cameron mögött, különösen apám szemében, így eléggé megszoktam, hogy nem veszek tudomást a rosszalló megjegyzésekről. Nekem jobban meg kellett volna fontolnom a szavaimat, nem azért, amit mondott, hanem amiatt, amit mondott.

Lenyelem a büszkeségemet, és kimondom azt, amit soha nem vallok be. – Sajnálom. Jól éreztem magam a korrepetáláson és a túrán, annak ellenére, hogy kezdetben azt hittem, a művészet unalmas lesz. Azt hiszem, ez a tanárnő miatt van. – Elmosolyodom, remélve, hogy megmenthetem a dolgokat Lunával. Nulla reményem van arra, hogy segíteni fog az álfeleség-helyzetemben Elenával ezen a ponton, de szeretném, ha a dolgok barátságosak maradnának, hogy ez az egész zűrzavar ne legyen hatással a Zackkel való kapcsolatára. És hogy a jövő évi születésnapi bulija ne legyen egy teljesen fájdalmas szerencsétlenség.

– Csak így tovább – mondja Samantha, és int a kezével. – Még több kuncsorgás, Szőke herceg. Biztos vagyok benne, hogy van még benned... valahol abban a magas... izmos... görög isteni testedben. – Samantha szemei minden egyes centiméteremet végigjárják, a bámészkodás határán lévő elismeréssel. Nem hiszem, hogy jobban ki lennék szolgáltatva, ha egy Thunder Down Under sztriptíztáncosnő lennék a színpadon egy tangában.

Luna könnyedén nevet, eltakarja a száját, de Samantha úgy tűnik, hogy egy kis lökést adott neki. – Igen, mit találtál?

Tekintetem a két nő között jár, akik annyira különbözőek, de ugyanazt kérve néznek rám. Egy elszánt sóhajjal, teljes színjátékkal belemegyek, elereszkedem a földre – mindkét térdemre, hogy ne lehessen félreérteni, mit csinálok és kezeimet könyörgő mozdulattal összekulcsolom.

– Luna – mondom komolyan, a szememet az övére szegezve. Lassan, mintha ő egy sebesült madár lenne, aki elrepülhet, ha megijed, a kezemet ráhelyezem a csupasz térdére. Amikor egy apró mosollyal engedi, elkezdem. – Annyira sajnálom – jajgatom drámaian, és az ölébe hajtom a fejem, arcomat a combjához szorítva. Bár közel vagyok a veszélyes zónához, ebből az alárendelt pozícióból felnézek rá kiskutya szemekkel. – Soha nem akartalak bántani. Kérlek, bocsáss meg nekem. Soha nem fogok tudni ránézni a Pollack szétszórt káoszára anélkül, hogy ne rád és a mi felbontott eljegyzésünkre emlékeztessen – üvöltöm, miközben megrázom őt a markomban.

– Pszt! – sziszegi, de nevetve csapkod rám. – A szomszédok hívni fogják a zsarukat, ha így folytatod!

De aztán mindketten nevetünk, és úgy érzem, mintha minden rendben lenne. Hátradőlök a padlón, a lábaimat kinyújtva magam előtt, miközben a Lunával szemben lévő szekrénynek támaszkodom.

– Valaki nagyon bölcs azt is mondta nekem, hogy a kutyaszorítóból való kijutás egyik tuti módja a fagylaltkehely, szóval ott van benne egy pár. – A pultra ejtett zacskóra mutatok.

Samantha ragadja meg először. – Ha egy pillanatra is azt hiszed, hogy kapsz egyet ezek közül, akkor nagyot tévedsz.

Mielőtt vitatkozhatnék vagy beleegyezhetnék, Samantha már mindkét fagylaltkelyhet kinyitotta, és nyalogatja a tejszínhabot az egyik tetejéről. Luna elkap egy kanalat a mosogató mellett száradó edények közül, és belekap a másikba.

– Eszembe sem jutna megfosztani titeket egy fagylaltkehelytől. – Várok pár percet, aztán megkérdezem: – Működik?

Luna egy pillantást vet Samanthára, aki megvonja a vállát. – Azt mondtad, hogy jól csókol.

– Sa-man-tha! – Luna felkiált, és ez minden, amit a szomszédok kibírnak, mert hangos csattanás hallatszik a falnak ütközve.

– Bocsánat! – Luna görnyedt vállán átkiabál. De úgy nevet, mintha nem is aggódna annyira. – Mindig csendben vagyok, és az az egy alkalom...

– Ezt mondtad? – kérdezem, hihetetlenül kíváncsian.

– Mit?

– Hogy jól csókolok.

– Talán. – Lassan eszik egy falat jégkrémet, az arca behorpad, ahogy a kanálból szopogatja, és a szemei leesnek, mintha nem tudná elviselni, hogy közben egyenesen rám néz. Szexibb, mint kellene, és ezt a farkam is észreveszi, hogy a rövidnadrágja milyen formás lábat mutat, és hogy határozottan nem visel melltartót a pólója alatt. – Tényleg élvezted a túrát? – A kérdés jelentőségteljesen súlyos.

– Abszolút. – Az egyszerű kijelentésembe is sok minden van belezsúfolva. Figyelmeztető szirénák szólalnak meg a fejemben, emlékeztetve arra, hogy ki is Luna és arra, hogy ki vagyok én, ezért hátrálok el attól, ami köztünk történik stratégiailag. – De attól még szerintem Picasso pokolian részeg volt.

– Valóban ivott, de azt akartam, hogy gondolj tovább a nyilvánvalón túl – mondja Luna egy ravasz vigyorral. – Ezért vagyok én egy jó tanár.

– Az vagy – értek egyet.

Erőfeszítéseim ellenére valami elektromos és forró áramlik át közöttünk, amikor a tekintetünk összeakad. Fontosnak érzem, hogy Luna jobban néz ki, mint amikor először jöttem ide. Fényesség van az arcán, élet a szemében, és most mosolyog.

– Ó, hát nem vagytok imádnivalóak? – énekli Samantha.

– Nem – mondja Luna, és megrázza a fejét –, nem vagyunk.

– Igen, nem vagyunk – értek egyet túl gyorsan.

– Mm-hmm. – Samantha hangja nem tűnik meggyőzőnek. – Szóval, mi történt az idős hölggyel?

A francba. Nem akarom azt mondani, hogy a dolgok sokkal rosszabbra fordultak, főleg, ha Luna nem haragszik rám. Mert ha egyszer rájön, hogy mit tettem, a tetőfokára hág. És Samantha jelenleg megakadályozza, hogy kijussak a bejárati ajtón. Azt is látja, hogy ellenőrzöm, hogy van-e vészkijárat, lehajtja a fejét, és rám bámul, miközben felemeli azokat a karatézó kezeit. – Mint egy sebtapasz, csak tépd le, ember.

– Remekül ment, de egyben... szörnyen is? – Ez a legjobb módja annak, hogy szépítsem a dolgokat amennyire csak lehet. Luna lemásolja Samantha előző, integető kézmozdulatát, némán azt mondja, hogy "még". Fogcsikorgatva bevallom: – Beszéltem vele és a dolgok jól mentek. Nem olyan hivatalos, mint vártam, de... aztán... Meséltem neki arról, hogy a feleségem mennyire szereti a művészetet...

– Ezt tényleg elmondtad neki? – Luna zihál. – Azok után, ami a múzeumban történt?

Vonakodva vonogatom a vállamat. – Ez volt a terv.

– A tervek változnak! – feleli Luna.

– Tudom. – A plafonra nézek, remélve az isteni beavatkozást és azon agyalva, hogy a pokolba fajulhattak el ennyire a dolgok.

– És aztán mi történt? – Luna halkan követeli.

– Meghívott minket vacsorára, azt mondta, szívesen megmutatná a férje gyűjteményét egy műkedvelőnek.

Samantha keserűen felnevet. – Úgy érted, a feleségednek, a műkedvelőnek?

Luna tágra nyílt, elborzadt szemmel rázza a fejét. – Nem teszem meg. Kizárt dolog.

– Tudom. Megmondom Elenának, hogy nem érzed jól magad, vagy ilyesmi – ígérem.

– Egy újabb hazugság?

Luna vádaskodása miatt a gyomrom alján lévő sötét gödör egyre nagyobbra és mélyebbre nő, és ez jobban fáj, mint a rutinszerű megjegyzések a családomtól. Nem tudom, miért van ez így, de a fájdalom a szemében annyira más. Arra késztet, hogy minden lehetséges módon csillapítani akarjam.

– Igazad van. Megmondom Mrs. Cartwrightnak, hogy nem vagyok házas – fogadom meg mereven, bár tudom, hogy nem fogom megtenni. De Luna soha nem fogja megtudni, mert ezután újra találkozunk Zackkel, mint közvetítővel.

A gondolat furcsán kellemetlen.

Luna elmosolyodik, de aztán aggodalom sötétíti el a homlokát. – Várj… Cartwright? Nem úgy, mint Thomas Cartwright?

– Hát, mint Elena Cartwright, de igen, a férje Thomas Cartwright volt. Ő volt a műgyűjtő, és a felesége irányítja a portfóliójukat.

Luna leugrik a pultról, és lekuporodik elém, a szeme teljesen elvadul, ahogy a vállamra teszi a kezét. – Az A Thomas Cartwright? – Amikor nem válaszolok, esztelenül rázni kezdi a fejét, és sietve hozzáteszi: – Szent szar, ezzel kellett volna kezdened, ember! Elkerülhettük volna ezt az egész zűrzavart! Nem az az első üzleti szabály, hogy tudd, mit értékel a másik? – Szünetet tart, de nem úgy tűnik, mintha válaszra várna, ezért csendben maradok, mivel megtanultam a leckét, hogy mekkora bajba sodorhat a szám. – Hadd avassalak be... Én értékelem Thomas Cartwright magángyűjteményét, amit kevesek láthattak, de állítólag az összes mester művei megtalálhatóak benne. Csak úgy lógnak a háza falán, mintha nem lenne nagy dolog.

Feláll, járkál a kis térben, miközben a kezével hadonászik körbe-körbe. Azt hiszem, az állítólagos műalkotásokat képzeli el, és nem próbál pofozkodni, legalábbis remélem, hogy így van.

– Ó, igen, az? Ez egy Degas. – Kézcsapás. – Láttad a Warholomat? Itt van a Pollock mellett! – Dupla kézlegyintés. – Lehetőségem volt Kara Walkerre licitálni, de én azt akarom megtalálni, amelyik inspirál engem.

Ez utóbbinak is volt egy kézlegyintése, de ez inkább „flancos hencegés a koktélpartin” típusú, különösen az erőltetett hangnem miatt. Ismerek jónéhány néhány ilyen embert. Óvatosan megkérdezem: – Ez azt jelenti, hogy te is velem jössz? Mint a feleségem?

Úgy érzem, hogy ez a legveszélyesebb kérdés, amit valaha feltettem, és én még mindig hülyén ülök a padlón, Luna és Samantha és az ajtó között. Kétségtelenül fennáll a lehetősége, hogy reggelre nem leszek több, mint egy kréta körvonal a konyha padlóján.

Nos, mindketten elég okosak ahhoz, hogy elrejtsék a tested, hogy nehogy elkapják őket.

Ez a haszontalan gondolat nem hagy nyugodni, miközben várom, hogy egy vagy mindkét nő megtámad, amiért fel merem tenni a kérdést. Küzdök a késztetés ellen, hogy eltakarjam magam, és legalább a legérzékenyebb testrészeimet megvédjem.

Luna megdermed, és egy hosszú pillanatig lefelé néz, mintha fontolóra venné, mit tegyen, és alaposan átgondolja a válaszát. Amikor a tekintete felemelkedik, hogy találkozzon az enyémmel, kétségek gyötörnek, de ő bólint. – Nem tudom elhinni, hogy ezt fogom tenni, de egy olyan valakinek, mint én, látni azokat a darabokat olyan, mintha a Szent Grált tarthatnám a kezemben. Nem mondhatok nemet.

– Ó, kapd el, kislány! – Samantha visít, most már támogatva az egész hazudós szituációt, ha Luna jól áll hozzá.

 

HATODIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: BaBett

 

 

– Azt a kis fekete ruhát fogom felvenni, amit mutattam neked – mondom Samanthának újra. Veszélyes pillantást vet rám, én pedig összeszorítom a számat. Ez tíz másodpercig tart, mielőtt emlékeztetném: – Illik rám, és tökéletesen elfogadható.

– Úgy érted, unalmas – javítja ki, majd a véglegesség érzetével hozzáteszi.– És még mindig nem. Ezt már viselted egy temetésen és két esküvőn is.

Végigvezet a divatnegyed járdáján, olyan üzletek előtt áll meg, amikre soha nem vetnék egy pillantást sem. Főleg azért, mert még a kirakatban lévő próbababák is úgy tűnnek, hogy elítélnek engem az arctalan, szem nélküli felsőbbrendűségükkel. Bevallom, ők jobban fel vannak öltözve, mint én, de én nem fájdalmasan lenge ruhákat vettem fel ma, hogy megpróbáljak Samantha stílusának szintjére emelkedni. Lenézek a fekete farmeremre, a Converse-re és a sima zöld pólómra, aztán Samanthára, aki leopárdmintás nadrágot visel, egy fekete, V-nyakú blúzzal, ami egy kis dekoltázst mutat, és egy piros nyitott orrú cipőt visel.

– Hé, van valami programod mára? – kérdezem, és rájövök, hogy úgy néz ki, mint aki nem csak egy bevásárló napra van felöltözve. Remélem, nem zavarom meg a napját, de az agyam egy jelentős része arra is gondol, hogy talán még mindig megúszhatom ezt az expedíciót, és felvehetem a fekete ruhámat. – Ha randevúd van, akkor ezt kihagyhatjuk. – Próbálok jó barát lenni, de ő is az.

Samantha és én akkor találkoztunk, amikor eljött a múzeumba a Művészet 101 órára, és gyakorlatilag erőszakkal fogadott a barátjává, amiért én örökké hálás leszek. A pszichológia és a biológia mellett, most már a végzős programjában van, a szexre specializálódott, és szeret zavarba hozni azzal, hogy túl sokat mesél nekem a saját... tanulmányairól. Rajta keresztül túl sokat tudok a perverzekről egy olyan valakihez képest, aki nem tudja, hogy egyáltalán a vaníliát szereti-e. A viccet félretéve, ő nagyon komolyan veszi az iskolai munkáját, azt mondja, hogy segíteni akar az embereknek, hogy teljes életet éljenek. Sokkal izgalmasabb életet él, mint én, az biztos, mindenféle fickóval randizik, ami szerinte "izgalmas információkat" ad neki a jövőre nézve. Kíváncsi vagyok, kivel találkozgat ma.

– Csak később. Akarsz jönni?

– Juj! – kiáltok fel. – Nem, nem, nem, nem.

– A beleegyezés a kulcs – ért egyet Samantha bölcsen.

– Mi van, ha nem járulok hozzá, hogy bemenjek a boltba és felpróbáljam a ruhákat, amik amúgy sem fognak passzolni? – Kicsit kiteszem a saját bizonytalanságomat a kérdéssel. Az olyan helyeken, mint ez a bolt, nem olyan embereket öltöztetnek, mint én – alacsony, gömbölyded és egyszerű. Az olyan embereknek vannak, mint Samantha, akik tényleg úgy ébrednek, mint egy istennő.

Samantha kinyitja az ajtót, és majdnem belök rajta. – Szép próbálkozás, de ez a legjobb megoldás. Menjünk.

Megbotlok a saját lábamban, és egyenesen a bent lévő eladónőre esek, aki szerintem figyelte, ahogy próbálom kibeszélni magam ebből a helyzetből.

– Hölgyeim!– Nem éppen barátságos üdvözlés, de mielőtt észbe kapnék, Samantha már magyarázza neki, hogy mire van szükségem.

– Egy puccos vacsora? – ismétli az eladónő. Bámul rám, mintha én és az, amit ő „puccos”-nak gondol nem lehetnénk azonosak. – Biztos vagyok benne, hogy találok valamit.

Ravasz pillantást vet rám, és úgy érzem, mintha egy mérőszalaggal fojtogatna. De a szavai ellenére nem tűnik túl magabiztosnak, ami a rám való megfelelő ruhadarabot illeti.

Most, hogy Samantha bejuttatott ide, elhatároztam és kihúzom magam, amilyen egyenesen csak tudok, még mindig csak a hajlékony szőke mellkasáig érve.

– Átugorhatnánk ezt az egész Pretty Woman pillanatot? Van nálam egy fekete Amex a vacsorapartnerem jóvoltából, szóval ha talál valamit itt... – Elakadok, és kétkedve nézek körbe, hogy bedobjam a kihívást: – Nagyra értékelném. Egyébként biztos vagyok benne, hogy Samantha talál más helyet, ahol hajlandóak elfogadni a pénzemet.

Az eladónő rokonszenvesen veszi a dorgálást, az ügyfélszolgálat maszkja sosem csúszik le. – Erre semmi szükség. Hozok önnek néhány lehetőséget, ha szeretne körülnézni.

Samantha szédülten tapsol a kezébe. – Ó, a karmok előkerültek! Gyerünk! Kezdjük el a bulit! Hozd a pezsgőt is, Brenda.

– Majd én megcsinálom előbb. Tudom, milyen vagy, Samantha – kötekedik a nő egy kacsintással, most sokkal barátságosabbnak és segítőkészebbnek tűnik.

Amikor eltűnik, Sam erőteljesen vásárolni kezd. Elsétál a legközelebbi polchoz, és elkezdi lapozgatni a ruhákat. – Először is, szép munka, hogy kiálltál magadért Brendával szemben.

A bókot értékelem. Sam tudja, hogy az Alphena oldalain bármit megtehetek vagy mondhatok, de a való életben ez teljesen más. Ezen még dolgozom. De még nem végzett. – Másodszor, szükséged van valamire, amitől Carter seggre esik.

– Mi? Nem, nem tudom – figyelmeztetem. – Szükségem van valami megfelelőre a vacsorához. Ennyi. Carternek ehhez semmi köze.

– A férjednek semmi köze hozzá? – Samantha gúnyolódik.

Férj.

Az álférjem, Carter Harrington, a bátyám legjobb barátja.

Ez egyáltalán nem vall rám. Nem csinálok vad, furcsa dolgokat. Én... pokolian unalmas vagyok, eltűnök a saját magam teremtette világban... Alphenával napokra vagy hetekre.

Pánik lövell át rajtam. – Ó, Istenem!

Brenda mormotaként pattan fel a szoba túloldalán lévő állványról.

– Minden rendben, hölgyeim?

Samantha int neki. – Igen, minden rendben. Csak rájött, hogy vacsora előtt le kell borotválnia a cicáját.

Brenda pislog, láthatóan megdöbbenve, de küzd, hogy megőrizze semleges arcát.

– Megkérjem a drogériát, hogy hozzon ki... ööö, kellékeket?

– Te drága vagy, de nem szükséges. A vacsora holnap lesz. Majd ma este elintézi a dolgokat.

Egy hálás biccentéssel Brenda eltűnik a keresgélésbe.

– Samantha.– Megrázom a fejem, a szemem nem fókuszál, ahogy rájövök, hogy amit megígértem, megteszem. Abban a pillanatban, hogy adódott a lehetőség, hogy láthatom a művészetet, de ez sokkal nagyobb dolog ennél. Nekem kell Carter feleségének szerepét eljátszanom. És nem is lehetnénk rosszabb párosítás, mint Carter és én. Senki sem fogja elhinni, hogy ő és én egy pár vagyunk.

– Mondtam, hogy ez az egész dolog abszurd – mondja Samantha –, és ez már mond valamit, amikor még én is téged győzködlek. Általában én vagyok az, aki mondja, hogy menj ki és tapasztald meg az életet, ne csak rajzolj róla.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – vallom be.

– Így nem is– szakít félbe Brenda, és odasétál egy halomnyi ruhával. – De nincs sok minden, amit ne tudnál megtenni a megfelelő ruhában. Gyerünk.

Zsibbadtan követem őt a próbafülkékhez, és hagyom, hogy segítsen felvenni a ruhát. Azonnal úgy érzem, mintha valaki más szekrényében öltözősdit játszanék, de Brenda felkiált: – Ez annyira te vagy!

Még csak nem is ismer engem. Ez nyilvánvaló, mivel ez a piros ruha, aminek a dekoltázsa valahol a szegycsontom alatt van.

A boltban Samantha nevetésben tör ki. – Ha sztriptízbárba készülnél, az tökéletes lenne. De vacsorára? Egyáltalán nem. A melleid, bár mesésen néznek ki, egy leheletnyire vannak attól, hogy kiugorjanak. Lehet, hogy Vénusz szabadon cicit villanthatott, de te nem teheted.

A "sztriptízbár" hallatán megsértődöm, de mire Sam megemlíti Venust… – Ugye, hogy figyelsz rám, amikor a művészetről beszélek? Ez olyan édes. – Meghatódva teszem a kezem a szívem fölé, és csupasz bőrt találok. – Ó! – A melleim nem csak mutogatnak, hanem ki is mutatják magukat.

– Persze, hogy figyelek – dörmögi. – Most pedig vedd le azt. – Integet az ujjaival, hogy visszatereljen a próbafülkébe, és hallom, ahogy azt mondja Brendának: – Kevésbé kurvás, inkább érzéki.

Felpróbálok még néhány ruhát, mindegyik rendben van, de nem AZ. Egészen addig, amíg el nem jutunk az utolsóig.

– Carter állkapcsa a padlót fogja érinteni, amikor ebben meglát. Ez... Tökéletes.

Amikor belenézek a tükörbe, azt hiszem, Samanthának és Brendának talán igazuk lehet. Soha nem gondoltam magamra szexi nőként, de ebben a zöld ruhában az vagyok. A domborulataim észveszejtőek, a melleim formásak, de nem túlságosan láthatóak, és a fenekem... garantáltan ugrott egy negyedet. A legjobb az egészben, hogy a térdig érő szoknya és a rövid ujjak elég szerénynek mutatnak a Cartwright birtokon elköltött vacsorához.

Amikor Brenda elsétál ékszereket keresni, Samantha összeszorítja az ajkát.

– Oké, a vacsorához megvan a testpáncél, de biztos vagy ebben?

A tükörképemre nézve, sokkal készségesebb vagyok, mint azelőtt, hogy megkaptuk volna, de még mindig... – Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne. De uhh ... – nyögöm. – Sam, a gyűjtemény darabjai közül néhányat évtizedek óta nem láttam. A lista, amit Thomas Cartwright vásárolt, valamint a saját festményei, az... inkább feltételezés, mint tény. Legutóbb, amikor még csak sejthető listát is láttam, amikor az Art World írt egy cikket egy biztosítótársaságról, amelyik beleegyezett, hogy fedezi a gyűjteményt, és néhány darabot meg is neveztek. Most pedig itt a lehetőség, hogy első kézből láthassam őket, Elena Cartwright személyesen vezet körbe a tárlaton idegenvezetőként. Bármilyen őrültség is ez, meg kell tennem, különben soha nem bocsátom meg magamnak.

Samantha lehajtja a fejét, és elgondolkodik azon, amit mondtam. Végül azt mondja: – Oké, ha te mondod. De én nem a művészetről beszélek. Hanem Carterről. Veszélyes területre lépsz egy olyan emberrel, mint Carter. Úgy értem, ő... ő.

– Tudom, és én én vagyok – mondom keserűen, és elfordulok a tükör elől. – Nem vagyunk egy súlycsoportban.

– Nem erre gondoltam, és ezt te is tudod – javít ki határozottan. – Én Carter miatt aggódom.

– Azt hiszed, nem tudok bánni vele?

– Szerintem ő egy vérbeli üzletember, aki nyilvánvalóan hajlandó elmenni a legvégsőkig, és hazudik a professzionálisan kifehérített fogain keresztül anélkül, hogy lelkiismeretfurdalása lenne emiatt. De az ember nem így működik. Azt akarom, hogy óvatos légy vele. Ne keveredj bele ebbe a férj-feleség színjátékba.

– Óvatos leszek – fogadom meg. – Nekem ez kizárólag a művészetről szól. Nem hiányzik, hogy belezúgjak Carter Harringtonba. Ő túl öreg hozzám, és túlságosan az üzletre koncentrál. Ő is azok közé a pasik közé tartozik, akik csak gyönyörű nőkkel randiznak, és valószínűleg az olyan képregényeket, mint az Alphena, butaságnak tartja és a gyerekeknek való történetek közé sorolja. Őszintén szólva nem nagyon kedvelem őt.

– De ő, idézem, „jól csókol”– emlékeztet.

– Egy csóknak nem kell jelentenie semmit. – Diplomatikusan megvonom a vállam.

Samantha a homlokát ráncolja. – Rossz embernek hazudsz itt, Luna. A csók két lélek fizikai találkozása, megosztva az időt, a hőt és a teret. A lélegzetük eggyé válik, ahogy a testük egymásra reagál. Ne akarj leegyszerűsíteni vagy lealacsonyítani valamit, ami ennyire létfontosságú.

A szavai költőiek, és az egész testem folyékonnyá válik, mert kihagy egy kulcsfontosságú tényezőt. – Ha az emberek egy kapcsolat részeként csókolóznak, akár pillanatnyi, akár tartós kapcsolatról van szó, akkor ez igaz. De a csók is lehet csak egy csók. Semmi jelentés, semmi lélek, semmi ígéret. Csak az ajkak érintése, ami semmiben sem különbözik attól, mintha összefutnánk valakivel a járdán.

Sam nagyot sóhajt, nincs meggyőzve, de nem hajlandó tovább vitatkozni.

– Legyen, de óvatosnak kell lenned.

– Vigyázni fogok.

Az ígéret nehézkes, még akkor is, amikor kifizetem a ruhát, a cipőt és az ékszereket Carter Amex kártyájával, de emlékeztetem magam... a Thomas Cartwright kollekcióra.