27.-28. Fejezet

 

HUSZONHETEDIK

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: Meridiana

 

 

– MR. HARRINGTON AZONNAL LÁTNI AKAR.

Apa asszisztense profi, mint mindig, ettől függetlenül valami vészjóslót hallok ki a hangjából.

– Van fogalmad mit akarhat? – húzom fel a szemöldököm, beleadva minden sármom, hogy kihúzzak belőle valami infót, de bánatomra egy éles grimasz a válasz. Majdnem végigsimítom a bal arcomon lévő horzsolást, de az utolsó pillanatban meggondolom és végül a nyakkendőm igazítom meg, nem akarom újabb kérdéseket, elég annyi, amit a szemében látok.

– Nem hatalmaztak fel, hogy elmondjam – válaszol udvariasan, gondosan ügyelve arra, hogy keresztülnézzen rajtam, annyira profi.

– Na persze.

Egy pillanatig megállok apám ajtaja előtt, hogy felvértezzem magam. Tudom, hogy ez a Cartwright szerződésről szól. Nem szóltam neki a tegnap esti szarságról, de nincs kétségem afelől, hogy tudja. Valahogy mindig megtudja. Mint amikor valaki megérzi a levegő rezgéseiből, hogy valami történik a gyerekeivel.

És ha mégsem, tudni fogja, amint meglát. Visszaüthettem volna Zacknek, de nem tettem. Minden egyes ütést kiérdemeltem, amit adott.

Belépve a végromlásom szentélyébe, úgy teszek mintha nagyon laza lennék, de nem vagyok.

– Szia, Apa. Mizu?

– Mi a fene történt veled? – szisszen fel, láthatóan megdöbbenve, ahogy felnéz rám.

– Ó, én jól vagyok. Látnod kéne a másik pasit. – A vicc célt ér, és Apa vizslatóan néz, csendes figyelme többféleképpen értelmezhető. – Zack és én váltottunk pár szót. Aztán átdolgoztuk.

– Zack csinálta ezt veled? – Apa hangjában több van, mint a harag. – Miért?

Esélyt sem kapok, hogy megmagyarázzam, mert csörögni kezd a telefonja.

– Mr. Harrington, itt van a tíz órás vendége.

– Visszajöjjek később? – kérdezem reménykedve, hátha megúszom.

Apa határozottam egy székre mutat. – Ez a beszélgetés rólad szól, kétségtelen. Ülj le.

Zavarban vagyok, épp leereszkednék a fotelbe, de Apa asszisztense bevezeti a szobába Claire Reynoldst, én pedig felpattanok. – Te mit keresel itt?

– Én is örülök, hogy látlak, Carter. Úgy fest megkaptad tegnap este, amit megérdemeltél – mondja önelégülten, körberajzolva a szeme körüli területet.

– Mivel érdemelte ki? –  visszhangozza Apa élesen.

Szeretném azt hinni, hogy Apa az én oldalamon áll, és senkit nem bíztat arra, hogy megverje valamelyik gyerekét, de hogy reálisak legyünk, csak válaszokat akar kapni. És én megadhatom neki.

– Nem mondta el neked? Bocs, hogy én vagyok kénytelen elárulni – mondja Claire nyájaskodva, világossá téve, hogy mennyire boldog attól, hogy a hátamba vághatja a kést. – Együtt vacsoráztunk tegnap a Cartwright birtokon tegnap este. Végül is igazán eseménydúsra sikeredett.

Látom, hogy Apa arca picit elborul Cartwright nevének hallatán. Azt hiszi, tudja miről is lehet szó. Megparancsolta, hogy mondjam el Elenának az igazat, és azt feltételezi kicsit túltoltam, véleménye szerint úgy sült el, mint egy atomcsapás.

Fogalma sincs, mennyire is volt az.

Apa felölti magára a védjegyének számító sármját. – Öröm téged újra látni, bár az „eseménydússág” miatt kicsit aggódom – áll fel, hogy kezet rázzon vele, amelyet ő egy gyengéd érintéssel fogad.

– Kellene, Mr. Harrington. Attól tartok, komoly okom van aggódni. – Miközben leül, a szeme sarkából világosan kitűnik mi a szándéka.

Apa és én visszaülünk, és én a zsigereimben érzem a rettegést. Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy hozhatnám ezt helyre, de már nem tudom visszacsinálni, és nem számít semmit az, hogy ezt mennyire szeretném megtenni.

Amikor Zack tegnap este beszáguldott az ajtómon ordítva, és bevitt egy tiszta ütést a szemem alá, amit egy gyomros követett, mielőtt igazán nekem esett, én csak hagytam. Nem érdekelt, mert igaza volt arról, hogy mit gondolok Lunáról.

Előrehajoltam és csak lihegtem amikor Zack rám vicsorgott. – Tudtam, hogy kibaszottul ez fog történni. Figyelmeztettelek, hogy nem a farkaddal kellene gondolkodnod, hanem az eszed használd helyette. Különösen a húgommal kapcsolatban.

– Luna jól van? – lihegtem.

– Nem neked köszönheti ugyan, de igen. Már otthon van és Samantha rajta tartja a szemét. Jobban tennéd, ha zárva tartanád az ajtód, mert Sam nagyon zabos, és talán valami ütősebbet tervez ma estére, amit én most csináltam, semmi ahhoz képest.

– Ó, hogy törődsz velem – morogtam mosolyogva, miközben ő újra állba vágott, mint egy kalapács. Ne, az arcom ne, szivi. Azzal keresem a pénzt.

– Kapd be, Carter. Hagyd békén a húgomat.

Felálltam, de még kicsit szédelegtem, közben tisztáztam. – Azért a héten később együtt ebédelünk?

– Igen, de te fizetsz.

Zack elment, én pedig ott ragadtam elképzelve, ahogy Luna sír, és képtelen voltam tisztán gondolkodni azon, hogy tudnám ezt az egészet rendbe hozni.

– Örülök, hogy azt hallom, egyáltalán nem aggódsz annyira, amennyire kellene – mondja Apa Claire-nek, és becsapja a szélesre tárt ajtót, amivel teljesen megsemmisít.

Ő ördögien mosolyog, és azt a kifejezést, ami megjelenik rajta, tanítani kellene, azt sugallja, hogy még korántsem hozott ki mindent ebből a helyzetből.

– Apa – kezdenék bele, de ő kezét feltartva félbeszakít.

– Ms. Reynolds – mondja hellyel kínálva őt.

– Köszönöm. Voltak aggályaim, amikor Carter közeledett a nagynénémhez, de a múlt éjszaka után… – halkul el, és csettint egyet a nyelvével. – Nos, elég, ha azt mondom, én figyelmeztettem, hogy a Blue Lake Assetset képviseli.

Körbenéz Apa irodáján, azt gondolva, hogy az egy használt autó kereskedőé, arra játszva, ami apát a legjobban aggasztja, az öröksége, amit a családi üzlet jelent.

– Mi is történt pontosan?

– Az hiszem, kitalálod, mivel te is úgy hivatkoztál Lunára, mint Carter feleségére a nálatok tartott vacsorán. – A szemrehányás merész volt, különösen a hangjából érzett csalódottság miatt.

Apa sóhajt és idegesen rám pillant, mielőtt újra Claire-re figyelne. – Igen, ez sajnálatos – kezdi, összefűzve ujjait az asztalán. – A vacsora után, Carter és én megbeszéltük, hogy a házasságával kapcsolatos félreértést kezelni kell. Feltételezem, erről van szó.

Claire szeme elkerekedik, és újra Apának feszül. – Igen is, meg nem is. Carter nem mondott semmit azon a legelső vacsoránkon. De én megéreztem valamit közöttük, és nekem lett igazam. És amikor az történt, hogy megláttam Lunát azon a zűrös vacsorán azzal a másik férfivel? Tudtam, hogy igazam volt. – Magával megelégedve kocogtatja meg a halántékát az ujjaival, miközben bólogat.

Próbálom félbeszakítani a magyarázatot, de Apa közben észrevétlenül megrázza a fejét. Mélyet lélegzem, visszaszívva a szavaim… egy ideig.

– Próbáltam elmagyarázni Elena néninek az okokat. De megbeszélése volt Carterrel és a családunk pénzügyi tanácsadójával, és úgy éreztem jóra fordulhatnak a dolgok.

Az elégedettség pici rángása fut át rajtam. Tudom, kijöhetek ebből a tárgyalásból győztesen is.

– Nem hallgatott rám, nem számított hányszor mondtam el neki. Eléggé makacs és szétszórt. De beszélt Lunával, és meghívta őket múlt estére. Csatlakoztam hozzájuk, remélve, hogy tiszta vizet önthetünk a pohárba.

– Azt mondod, Lunának örömet okozott megcsalni a prbátyjával? – Képtelen vagyok lustán ülve maradni, amíg Claire próbálja beállítani magát a tökéletes unokahúgnak, aki meg akarja védeni a feledékeny öreg hölgyet. Egyáltalán nem erről van szó.

– Carter – mondja Apa komoran.

– Valami félreértésről lehet itt szó. Gondolom, a bátyjával vacsorázott. – A szemeit forgatja és úgy tesz, mintha a tükörben szemlélne valami fontosat, aztán újabb bombát dob be. – De Luna egészen világosan tisztázta – habár kissé hisztérikus volt– amikor elmagyarázta, hogy a házasságuk színlelt volt… ami ezek után elég hihető. Igazán valóságos, de mégiscsak látszat.

Apa hirtelen megfordult. – Már elnézést? – bámult Claire-re, de aztán a rám szegezte a szemeit. – Carter, mi a fenéről beszél ez a nő?

Pimaszul álltam a tekintetét. – A hazugság nem igazán működik a Harringtonoknál – ezt te ismételgetted egész életemben –, szóval igaziból csináltam.

– Én azt mondtam neked, mond el az igazat, nem azt, hogy valósítsd is meg!– kiabálja. – Te tényleg elvetted feleségül Luna Starrt?

– Igen – bólintok, aztán hozzáteszem – Gondolom, ez nem fest most túl jól.

Claire fojtottan nevet. – Én megmondtam.

Apának minden oka megvan arra, hogy elhiggye, és Claire-hez fordul. – Értékelem, hogy felhívta erre a figyelmem, Ms.Reynolds. Úgy tűnik Carternek és nekem négyszemközt kell megbeszéljük a család üzleti dolgait.

Ő kivár egy kicsit, talán azt akarja látni, ahogy Apa jól leteremt, de amikor ő feláll és kezet nyújt, nincs más választása, mint udvariasan reagálni. Claire megrázza Apa kezét, és újra mintha csak véletlen lenne, megérinti és lenézően rám néz.

– Soha többet ne menj a nagynéném közelébe – adja parancsba. – Vagy nagyon meggyűlik velem a bajod. – Fenyegetése még ott lebeg a levegőben, ahogy acélos tekintete is, megpördül és kimegy.

Ahogy az ajtó bezárul, Apa beleroskad a fotelbe, és az arcát a kezeibe temeti. – Carter…mi a fenébe kevertél bele bennünket?

– Ez mind miattad van – morgom, végülis olyan hirtelen történt minden. – Hetekig dolgoztam ezen a terven, és most elfújták az egészet, de igen, csak beszéljünk rólad.

A szemei megpihennek rajtam. – Rólam? Inkább a cégről? Az, ami miatt aggódom, mindig, amiatt aggódom. És akkor jössz te, és csinálsz valami hülyeséget, mint amilyen ez is, és mindent kockára teszel?

Csendben maradok, tudva, hogy igaza van, de nem kívánatos megszakítanom.

– El kell sikálnunk ezt a házasságot – szögezi le, mintha ez az ő döntése lenne. – Mert abban biztos vagyok, hogy nem csináltatok házassági szerződést, igaz?

– Luna nem olyan. Nem a pénzemre hajt – mondom neki hűvösen. Nem hiszem el, hogy ilyesmiről beszélünk. – És nem akarom megszüntetni. Azt akarom, hogy…

Mit is akarok?

Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is tudtam. Vagy talán csak nem akartam róla tudomást venni, mert, ha megteszem… Megbántok valakit.

Mérges vagyok Lunára, abban biztos vagyok, de nem akarom meg nem történté tenni a dolgokat. Mert megtörtént. Luna szemébe néztem, amikor elmondtuk az eskünket, a karjaimban tartottam, mikor összetörten szenvedett, meghallgattam, amikor arról az álmáról beszélt, hogy Alphena mennyire megváltoztatja a nők életét, ésatöbbi. Igen. Őrült vagyok, de nem tudom elképzelni az életem nélküle.

Akarom őt.

Akarom Lunát. Szíven üt a felismerés. Mikor történt mindez? Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom határozni a pontos idejét, de valahol ebben az egész őrült kavarodásban, azt hiszem, beleszerettem Luna Starrba. Nem is, Luna Harrigntonba. A feleségembe.

És akarom a Cartwright szerződést is. Kedvelem Elenát és azt, ahogy a világot látja. Nem veszi magát túl komolyan, és mindenhez pozitívan áll hozzá. Élveztem, ahogy összeállítottuk a portfólióját és kielemeztük, hogyan is maximalizálhatná a befektetését, amit büszkén örökül hagyhatna. Ennek alapján újragondoltam, mit is csinálok nap mint nap, mit is hagyok örökül.

Az lenne, hogy Cameron árnyékában élek a Blue Lake-nél? Vagy, hogy azon küzdök Apával, hogy méltó társként tekintsen rám? Vagy valami teljesen más? Azt tudom, hogy ez az üzlet vidámabb volt, mint bármilyen eddigi, amin dolgoztam, és nem érzem, hogy vissza kéne csinálnom. Így akarom folytatni, továbbra is Elenával az oldalamon teljesen az ő iránymutatása szerint.

Apa világosan az értésemre adta, hogy engedélyt ad rá. – Nem mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van Carter. – Ezt úgy mondja, mint valami példabeszédet. – Csak remélhetjük, hogy aláírja az érvénytelenítést, és így nem veszted el a felét mindenednek. – Belegondolva ebbe a valós fenyegetésbe vagy egyfajta végkimenetelbe, a plafonra bámul sóhajtozva. Nem tudom, azért imádkozik-e, hogy Luna aláírja vagy csak, hogy türelmes maradjon és ne nyírjon ki engem. – Hívom az ügyvédünket, hogy előkészítse a papírokat. És az isten szeremére, ne mond el anyádnak, hogy nélküle nősültél meg.

Mintha ennyi lenne az egész, újra gépelni kezd a számítógépét. Talán valami jogi emailt küld.

Ezzel tudtomra adja, végeztünk. Az övé az utolsó szó, és elvárja, hogy én kiskutyaként kövessem.

De nem most.

– Nem – jelentem ki határozottan. – Nincs érvénytelenítés, és nem végeztem a Cartwright szerződéssel sem. És az holt biztos, hogy nem csinálok semmit Lunával.

Mielőtt válaszolhatna, kifordulok a szobából, régóta először érzem magam szabadnak. Talán először. Küldetésem van – kettő is.

Luna.

Elena.

Ebben a sorrendben.

 

HUSZONNYOLCADIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: Szilvi

 

 

A múzeumban eltöltött évek alatt egyetlen napon sem jelentettem beteget... egészen a mai napig. Ma reggel egyszerűen nem volt bennem annyi, hogy „ember” legyek. Ehelyett, mielőtt elment az iskolába, Samantha hozott nekünk kávét és bagelt, gondoskodott róla, hogy lezuhanyozzak és friss ruhát vegyek fel, hogy „csinosnak érezzem magam”, majd adott nekem egy tabletet, hogy dolgozhassak. Oké, ő ezt úgy hívta, hogy „az érzelmeim fantáziavilágba fojtása”, de egyre megy.

Miután órákig dolgoztam rajta, rájöttem, hogy a tabletem Carternél volt. Fogalmam sincs, hogyan került ide, de örülök, hogy most itt van, mert már majdnem befejeztem az Alphena ezen kiadását. Az írás remekül halad, ez a kiadás szinte önmagát írja.

Ebben a részben Alphena rámutat egy podcast hapsinak a nőgyűlölő viselkedésének hibáira, és csodák csodájára, a fickó átfordul. És ami még rendkívülibb, nem a mellei, hanem az esze miatt.

– Látod… az emberek meg tudnak változni – hirdeti diadalmasan Alphena az oldalon.

– Bla, bla, bla – mondom az alteregómnak, bosszankodva, hogy „emberpárti”, amikor én legszívesebben mindenkitől elzárkóznék, és remeteként élnék. Messze kiléptem a komfortzónámból, és egy instabil tutajra szálltam a hazugságok és érzelmek viharos tengerén. Ez a két dolog, amiben a legrosszabb vagyok, de mindent megpróbáltam. Tényleg mindent megtettem. A vége mégis az lett, hogy összezavarodtam és összetörtem.

Most már okosabb vagyok. Ezért ragaszkodom a múzeumi forgatókönyvekhez, a közeli barátokhoz, akik ismerik az erősségeimet és tiszteletben tartják a határaimat, és egy saját magam által megtervezett fantáziavilághoz. Így könnyebb.

Alphena örömét látva a teljesítménye miatt, fontolóra veszem, hogy a boldog feloldás utolsó két fejezetét kihúzom, és helyette Alphena bedobja Podcast Csávót egy kígyókkal teli gödörbe, és hagyja, hogy azok harapdálják a golyóit és a farkát. Az valószínűbb lenne.

– Változtasd meg ezt! Uhh! – A tollammal firkálok a tableten, és frusztrált morgással mellém dobom a kanapéra. Hátradőlök, és a kanapé párnáját átölelve összegömbölyödöm. Fél kézzel befonom a párna bojtjainak zsinórjait, és azon gondolkodom, mit kezdjek a történetemmel. És az életemmel.

Minden rendben volt... Carterig.

Dühös vagyok rá, de magamban is csalódtam, ami csak még dühösebbé tesz azért, amit tettünk. Tegnap este elértem a saját határaimat, és egyszerűen nem tudtam többé magamban tartani az igazságot. Kibuggyant belőlem, feloldva egy olyan nagy nyomást, amiről nem is tudtam, hogy küzdök ellene.

Belekortyolok a kávéba, amely túl régóta állt az asztalon, bosszankodva, hogy kihűlt, de még mindig hajlandó vagyok meginni, hiszen édesebb, mint a cukorka, hála Samantha gondoskodásának. Az ajtón felhangzó kopogás is idegesít, ahogy a takaró is, amely próbálja megfojtani a lábamat, miközben felkelek.

– Engedj el! – mondom a plüsspuha anyagnak, amelybe általában szívesen bújok, miután átvonszolom a fél szobán. Végre megteszi, éppen azelőtt, hogy bosszankodva kinyitnám az ajtót. – Mi van?

Azt gondoltam, hogy Samantha vagy Zack jött megnézni, hogy mi van velem. Arra viszont nem számítottam, hogy Cartert látom ott állni hülyén vigyorogva és egy monoklival a szeme alatt.

– Luna – sóhajtja, közvetlenül azelőtt, hogy a karjába emel.

A lábam a padló fölött lóg, miközben szorosan átölel. Olyan jó érzés egy pillanatra belé süppedni, hogy az elmém pehelygombóccá válik, és az egész testem ellazul. Aztán eszembe jut, hogy dühös vagyok, hadonászni és rugdalózni kezdek, és a vállát lökdösöm. – Tegyél le!

A talpam finoman a padlóhoz ér, de Carter nem enged el. A kezébe fogja az arcomat, miközben a mosolya másodpercről másodpercre szélesedik, és esküszöm, egy leheletnyire van attól, hogy megcsókoljon, mintha mi sem történt volna.

– Hiányoztál!

Ellököm magamtól.

– Nem! Ne csináld ezt!

Elmasírozok, felveszem a takarót, és hanyagul összehajtogatom. A kanapéra helyezem, majd felveszem a tabletemet, és az asztalra teszem. Ezután a kávésbögréhez érek, és kiviszem a konyhába, kiöntöm a mosogatóba. Bármit, ami távolabb visz Cartertől. Csakhogy ő követ a konyhába, csapdába ejt, és azt kívánom, bárcsak olyan lakást választottam volna, ami nyitottabb alaprajzú.

– Luna, beszélnünk kell! – Olyan biztosnak hangzik, hogy azt teszem, amit akar, de azoknak a napoknak vége.

Már túl sokat tettem Carterért, és a végeredmény az, hogy dühös vagyok magamra is és rá is.

– Menned kéne! – Beteszem a bögrét a mosogatógépbe. – Nincs mit mondanom.

– Ez nem igaz. Annyi mondanivalód van, hogy látom, ahogy a szavaid kavarognak a szemed mögött.

Carternek igaza van, de ha elmondom neki, amit gondolok, azzal egyikünknek sem teszek jót. El akarok sétálni, és úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna, hogy visszatérhessek a kényelmes, kiszámítható életemhez.

– Nem számít. Csak menj el!

Megpróbálok elsurranni mellette, de Carter megragadja a felkaromat.

– Nekem számít, Luna!

Keserűen nevetve kirándulok a szorításából.

– Nem, ez nem igaz! Ha így lenne, nem rángattál volna bele ebbe az egészbe.

A szemei elkerekednek.

– Belerángattalak? Amint megemlítettem Thomas gyűjteményét, máris a fedélzeten voltál. Emlékszel? – Keresztbe teszem a karjaimat a mellkasom előtt, a szememmel üvöltök rá, és remélem, hogy a szemüvegem lencséi felerősítik, mint a napfény a nagyítón keresztül, és megsül, mint egy hangya. Frusztráltan viszonozza a pillantást. – De könnyebb teljes mértékben engem hibáztatni, nem igaz? Gondolom, úgy döntöttél, hogy én vagyok a túlságosan is kényelmes bűnbakod.

Némi távolságot tartok köztünk, de semmi mást nem tehetek, hogy el legyen foglalva a kezem. Ahhoz folyamodom, hogy összeszorítom őket, miközben magyarázok: – Nem hibáztatlak téged. Vagy nem csak téged. Én is hibáztam. Nem kellett volna belemennem a hülye tervedbe, hogy láthassam a műgyűjteményt. Akármilyen csodálatos is, hiba volt.

Már így is keményen kiosztottam magam, és nincs szükségem Carterre, hogy megismételje a szöveget, vagy lebeszéljen az önostorozásról.

Vesz egy mély lélegzetet, kék szemei rám szegeződnek. Úgy érzem, mintha mindent látna – az idegess,,,,,égemet, a dühömet, és még a vágyat is, amit olyan mélyre rejtek magamba, hogy letagadhassam a létezését.

– Nem is ezért vagyok itt. Azt hiszem, ezen már jóval túl vagyunk, és ezt mindketten tudjuk. Én rólunk akarok beszélni.

Felnevetek. – Rólunk? Nincs olyan, hogy „mi”!

Azonnal közbevág, és kijelenti: – De van. Házasok vagyunk... tényleg. Apám a házasság érvénytelenítéséről és a házassági szerződésről beszél...

– Ez az, ami miatt aggódsz!? – vakkantom. – Jól van. Mutasd meg, hol írjam alá, és megnyugtatlak! Csak azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen! – Meglengetem a kezem, és azt kívánom, bárcsak egy aláírással eltörölhetném ezt az egészet. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De Cartert sosem fogom kiverni a szívemből, akárhányszor is írom alá, hogy nem leszünk együtt.

– Nem! – kiabál Carter.

A szomszéd átkopogtat a falon, én pedig azt kiabálom: „Bocsánat!”, majd Carterre pillantva felmordulok: – Ennek vége! Küldd el a papírokat, és úgy tehetünk, mintha ez meg sem történt volna! Ez könnyű lesz neked. Jó vagy a színlelésben. – Tudom, hogy ez egy övön aluli csapás, de túl dühös vagyok ahhoz, hogy érdekeljen.

Nem pislogok, de nem látom, hogy megmozdulna. Ettől függetlenül hirtelen a pultnak préselődöm, mozdíthatatlanul Carter szorításában, vele pedig az arcomban. – Ennek még nincs vége! Soha nem lesz vége!

– Mi van?

Nem tudom befejezni a kérdésemet, mert Carter megcsókol. Az érintése erőteljes, az ajkai feszesek, a nyelve behatolást követel. Vonaglok, próbálok kiszabadulni, de ő csak felnyög, és esküszöm, hogy úgy hangzik, mint a nevem, de ennek semmi értelme. Ennek az egésznek semmi értelme.

Határozottan táncol velem a folyosón, hajthatatlan szája végig az enyémen.

– Ez igazi – mormogja, és csókok sorát hinti az állkapcsom mentén a fülemig. – Nem tudom, mikor, és kurvára nem is érdekel! De. Ez. Valódi!

– Nem, nem az – vitatkozom, de öntudatlanul is megdöntöm a fejem, hogy jobban hozzáférjen.

Élesen beleharap a nyakamban lévő ínba, nem annyira, hogy fájjon, hanem hogy felkeltse a figyelmemet, és én felzihálok. – Ez tetszik neked, ugye?

Megrázom a fejem, a középpontomban tomboló forróság ellenére. Inkább érzem Carter kuncogását, mint hallom, a rezgéstől megdobban a szívem.

– Igen, tetszik. Ha most azonnal hozzád érek, nedves leszel nekem, nem igaz?

A testem reakciója rá nem több, mint biológiai válasz. Hányszor mondtam ezt magamnak, hogy megvédjem a szívemet? De tudom... ez nem igaz. De csak azért, mert a szívem és a testem hülye, nem jelenti azt, hogy nekem is annak kell lennem, és az árulásuk csak még dühösebbé tesz.

– Engedj el, Carter! – parancsolom.

Elvigyorodik, és elenged, csakhogy nem vettem észre, hogy a szobámig vitt, egészen az ágyam széléig, és amikor elenged, hátrazuhanok a puha felületre. Meglepetten felnyikkanok, és vádlóan nézek rá.

A lábaim közé lép, és fölém hajol, az ujjbegyei belemélyednek a matracba. Először hátradőlök, próbálok távol maradni tőle, de amikor meglátom a szemében az incselkedő csillogást, megdermedek, és makacsul tartom magam. Azt várom, hogy ő is abbahagyja, de nem teszi. Ismét betakarja a számat a sajátjával.

Mozdulatlan maradok, de egy pillanat múlva már nem tudok ellenállni. Viszonzom a csókot, még többet követelve.

– Gyűlöllek – morgom a csókba, majd a fogaimmal megcsípem az ajkát, tudom, hogy túl kemény, de fájdalmat akarok okozni neki. – Gyűlöllek!

Nem zavartatva magát, megvonja a vállát.

– Szeretlek – mondja Carter, miközben a kezei a melleimet simogatják. Nevetek az abszurditáson, és büntetésből megcsípi a mellbimbóimat. A fájdalom még a pólómon keresztül is éles és... csodálatos. A kezeibe hajolok, és ő újra megteszi. – Szeretlek!

– Nem szeretsz! – Nem tudom, miért mondja, hogy szeret, amikor ez semmiképpen sem igaz. Elfelejtette az igazságot erről az egész helyzetről? Ez az egész az ő üzletéért van.

Még csak nem is kedveljük egymást.

Nos, én szeretem, amit a testemmel csinál. Ahogy szopogatja a mellbimbóimat. Visszalök, az ágyra, lehúzza rólam a pólómat, és hosszú vonalat nyalogat a dekoltázsom mentén, miközben összefogja a melleimet, és ez határozottan tetszik.

De utálom őt ... miért is volt ez?

Ó, igen, a hazugságok. És amikor elmondtam az igazat...

– Elhagytál!

– Te hagytál el először. Felrobbantottad az egész kibaszott világomat a száddal, aztán felhívtad Zacket, hogy jöjjön érted. – Fölém magasodik, a hajamba túrt kezével és a lelkemig hatoló, kővé dermedt tekintetével a helyemre szegez. – Te hagytál el előbb!

Megpróbálom megrázni a fejem, de az meghúzza a hajamat, és összerezzenek. Carter nem enged el. Ehelyett a másik kezét a nyakam köré teszi, és szemtől-szembe kerül velem, miközben megszorít.

– Lehet, hogy én kevertem bele magunkat ebbe, de rávettél, hogy beléd szeressek, és most már nincs visszaút, Luna. A feleségem vagy, és ez kurvára igaz!

– Nem, én...

Annyira össze vagyok zavarodva. Úgy értem, tudom, hogy Carter és én tényleg házasok vagyunk, hiszen fogadalmat tettünk, de ez mind a Cartwright-ügy miatt volt, nem azért, hogy tényleg összeházasodjunk. Túlságosan különbözőek vagyunk, és semmi értelme a közös életnek. Ő túl öreg, én túl fiatal vagyok. Ő túl pénzéhes, én túl művészlelkű vagyok. Ő a bátyám gyönyörű legjobb barátja, én meg... én vagyok.

Mindezeket az érveket már tucatszor elmondtam magamnak, de úgy tűnik, Carter számára mindez nem számít, miközben letépi rólam a melegítőm, a bugyit és minden mást, és két ujját mélyen belém nyomja.

– Ahh! – kiáltom, de nem a fájdalomtól, hanem a gyönyörtől. – Carter!

– Mondtam neked! Kibaszottul nedves vagy nekem! A férjednek!

– Gyűlöllek – mondom újra, de ezúttal nincs benne méreg.

Carter is pontosan tudja, miért mondom. – Annyiszor mondom el, ahányszor csak akarod. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek!

Minden alkalommal, amikor ezt mondja, megsimogatja bennem azt a pontot, ami szinte azonnal a szakadék szélére sodor. Vonaglok, nem küzdök ellene, hanem még mélyebben nyársalom magam az ujjaira, és a saját ujjaimmal megérintem a csiklómat.

– Az istenit, ez annyira szexi! Dörzsöld a csiklódat, keményen és gyorsan! – Már ezt csinálom, de ő mégis megdicsér. – Jó kislány!

Remegés fut végig rajtam, és érzem, hogy a mellbimbóim kemény csomókká merevednek. Lángolok, de a szoba hidege fáj az érzékeny csúcsoknak. Carter észreveszi, és erősen megmarkolja a mellem, meleg tenyerében gyúrva a húst. – Nem szabadna hagynom, hogy elélvezz azért, amit tettél. Addig kellene újra és újra a peremig sodornom téged, amíg meg nem bánod, hogy elhagytál.

Felnyüszítek a gondolatra, olyan közel vagyok már ahhoz, hogy elélvezzek.

– De nem fogom. – Az ujjai mélyen és keményen belém döfnek. – Ez az én hibám, és sajnálom! – Újabb döfés, hozzáad egy harmadik ujjat, csodálatosan kitágítva engem.

Holnap zúzódásaim lesznek és fájdalmaim, de most azt akarom, hogy újra megtegye, ezért kimondom az egyetlen dolgot, amiről biztosan tudom, hogy ezt el fogja érni.

Félig elködösült tekintettel felnézek rá, és kipréselem magamból: – Gyűlöllek!

Látom a félvigyort, amely megemeli a szája jobb sarkát. Aztán megnyalja az ajkait, és gyors mozdulatokkal belém döfi az ujjait, újra és újra. – Szeretlek, Luna Harrington! Feleségem! Most pedig élvezz el a férjednek!

Neki... Carter kibaszott Harringtonnak. Repülök. Szikrák száguldanak át rajtam, vagy talán én magam vagyok a szikrák? Nem tudom. Csak úgy érzem magam, mint a pezsgő, miközben átrepülök a szemem mögötti feketeségen.

Zúgást hallok a fülemben, és azt hiszem, hogy ez a saját szívverésem, de ahogy lassan magamhoz térek, rájövök, hogy Carter az. Még mindig olyan durván fogdos, hogy az ujjbegyei kezdenek fájdalmat okozni a puha részeimnek, de már a saját nadrágját is lerántotta, és észvesztve elélvez rám, miközben dühösen kiveri a farkát.

A fejét hátra dönti, a nyakán lévő inak élesen kidagadnak, és az arca eltorzul a gyönyörtől. Az ondójának melege forró a bőrömön, és ahelyett, hogy most a csiklómat dörzsölném, ujjaimmal végigsimítok a folyadékon, szétterítve azt a csupasz puncimon és bele, egészen a hasam alsó részéig.

– Boríts be! Jelölj meg... férjem!

A feje visszaesik, a szemei kinyílnak és pillantása tiszta, miközben rám talál. Látom, mire van szüksége, de még mindig félek hinni neki.

– Mondd ki! Mondd el az igazat! Az igazadat akarom – sziszegi összeszorított fogai közül.

Nem tudnám megtagadni, még ha akarnám sem. Akárcsak korábban, most is kicsordulnak belőlem a szavak, amiket eddig leküzdöttem.

– Szeretlek.

Elismerően morog, miközben egy utolsó adag lövell át a kezén, majd felmászik mellém az ágyra.

– Fordulj meg! – parancsolja.

Nem habozok. Letépem magamról a pólóm maradék részét, miközben hasra fekszem, a szemüvegemet félredobom, az arcom pedig a párnába nyomom, amit tegnap este telesírtam. Carter is gyorsan levetkőzik, és érzem, hogy mögém térdel. Felemeli a csípőmet a levegőbe, majd elég erősen a fenekemre csap ahhoz, hogy ott maradjon a tenyerének lenyomata.

– Basszus, ez a segg így rózsaszínűre pirulva nagyon csinos!

Kissé megingok, és ő sötéten kuncog, amikor újra megteszi. Várom a harmadik ütést, de ehelyett belém nyomul. Meglep, hogy még mindig kemény, vagy újra kemény, amikor épp most élvezett el, de kétségtelen, hogy vastag és merev. Annak ellenére, hogy egy csomó sperma van bennem, megfeszülök a behatolásra. Nem azért, mert nem akarom Cartert, hanem mert azt akarom, hogy bennem maradjon... mindig. Carter megragadja a seggemet, széthúzza a farpofákat, és én kiszolgáltatottnak érzem magam. – Látnod kéne, milyen jól fog a puncid. Gyönyörű ajkak tapadnak a csillogó farkamra, visszaszívnak, valahányszor megpróbálom kihúzni.

Lassan mozog ki és be, mintha a világ összes ideje lenne arra, hogy tanulmányozza, hogyan nézek ki felnyársalva. Felnyögök, és ívbe feszítem a hátam, hogy még mélyebbre bátorítsam. Tegyél a magadévá, jelölj meg, dugj meg... követelj engem!

Nem veszi a célzást, hanem inkább végigsimít a hüvelykujjával a nedvemen, és szétteríti a fenekemig. Körbejárja az ott lévő apró idegcsomót, vizsgálva a reakciómat.

– Beszélj hozzám! Mondd el, mit akarsz, mit nem akarsz! Tudom, hogy tudod!

Tudom, de nehéz kimondani. Még kínos is, bár nem kellene annak lennie. Magamtól még nem próbáltam az anális játékot, de most... – Ujjazz meg... ott. – Csak ennyire vagyok képes, de Carternek elég.

– Lélegezz, bébi! Lazíts és engedj be! – Óvatosan belém mélyeszti a hüvelykujját, és én felnyüszítek. Ezúttal fájdalom is vegyül bele, de ez jó fájdalom? Nincs értelme, de nem érdekel. Carter egyenletes ütemben folytatja a mély döféseket a puncimban és a sekély merítéseket a seggemben, és ösztönösen ismét a csiklómra teszem az ujjaimat.

Ez csillapítja a fájdalmat, mély, lüktető gyönyörré változtatja, és perceken belül eléggé ellazulok ahhoz, hogy képesek legyünk keményebben csinálni, bár érzem, hogy Carter óvatos velem, figyel a jelekre, ha már sok. De nem a szavaival...

– A francba, Luna! Örökké együtt leszünk, és egy nap én leszek az a szerencsés pasi, aki megdugja a szexi segged! Minden módon ki akarlak tölteni, ahogy csak engeded!

Ez már túl sok, és felsikoltok az extázistól. A szomszéd ismét a falat döngeti, és azt hiszem, kiabál is, de túlságosan el vagyok szállva ahhoz, hogy biztos legyek benne.

Carter két ujját a számba dugja, hogy csendben tartson, én pedig reflexszerűen megszívom őket. Olyan, mintha máris kitöltene – a puncimban, a seggemben és a számban.

És a szívedben!

Ettől ténylegesen erősebben élvezek el, mint bármikor korábban.

Carter egy pillanattal később élvez el, és én bátorítóan nyögök az ujjai körül, amikor érzem a lüktetést mélyen bennem. A mellkasát a hátamhoz szorítva összeomlik, miközben erősen zihál. Én is próbálok levegőt venni, de nehéz, mivel a súlya részben lefog.

– Carter?

– Most már beszélhetnénk rólunk? – mondja. Hallom a mosolyt a hangjában.

– Van még miről beszélni? – cukkolom.

Kicsúszik belőlem, én pedig megfordulok, hogy láthassam őt. Carter elnyúlik mellettem, a fejét az egyik kezére támasztja, miközben másik kezének ujjai gyengéden táncolnak a bőrömön.

– Annyi mindenről van még mit beszélni, feleségem.