13.-14. Fejezet

 

TIZENHARMADIK

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: Echo

 

 

VOLT IDŐ, amikor az apám irodájába való meghívást kiváltságnak éreztem. Lelkesen akartam tanulni vagy hivalkodni. De valahol az út során a bukásom beidézésévé változott át. Drámai, de azon kevés dolgok egyike, amelytől összeszorítom a fogam, mivel Apa irodájában nincs győzelem.

Ez az ő területe, a barlangja, a teljes tekintélyének birodalma. És bár jót gondol, de anyám egyensúlyozó gondoskodása nélkül úgy érzem mindig, mintha az igazgatói irodába hívnának, miután felhúztam aalsóneműmet a zászlórúdra. Nem mintha megtettem volna. Cole bátyám volt az. De mindannyian pontosan megtanultuk abból a katasztrófából, hogy milyen gyorsan is tud pumpálni az ér Apa homlokán.

Jobbra és balra billentem a fejem, kiropogtatom a nyakam és felkészülök, hogy belépjek a belső szentélyébe. A titkárnője nyájasan mosolyok az asztalától. – Vár rád.

– Egy egytől tízig terjedő skálán?

– Hm, három. Jó kezdés.

Nagyra értékelem a megjegyzését, és ezt egy apró mosollyal tudatom vele.Az értékelése miatt tudom, hogy nem sétálok bele egy csapádba.

Kinyitom az ajtót és rájövök, hogy a rossz kérdést tettem fel, vagy nem azt a kontroll kérdést, amit kellett volna, hogy… egyedül van?

Apám az íróasztala mögött ül, amely egy régimódi, túlméretezett, sötét diófa darab, egy bojtos, sötétzöld bőrszékben.Ő az erős vezérigazgató megtestesítője, aki gyakorlatilag bármikor készen áll egy Forbes-fotósra, és ez pontosan olyan, mint amire számítottam. Azonban vele szemben ül a bátyám, Cameron, akinek a szeme kőkemény, ahogy az enyémmel találkozik.

Basszus, mi a baja? Azt hinnéd, hogy egy kicsit hálásabb lehetne azért, hogy a rohanás közben vigyáztam Grace-re, amikor kint volt, és Isten tudja, mit csinált. Soha nem fogok Grace-re haragudni, amiért szüksége van rám bármikor vagy bármiért, de Cameronra? Teljesen más kérdés. Szabadon és könnyedén osztjuk egymásnak a szart, versengünk egymással, miközben hajlandóak vagyunk ölni is egymásért.

Becsukom magam mögött az ajtót, letelepedek az íróasztal előtt lévő másik székre, és olvasok az arcukról. – Szia, Apa, Cameron!

– Ülj le! – Apa úgy nyújtja kifelé a kezét, mintha nem tudnám, hogy hova üljek, mintha nem találkoztunk volna már százszor is ebben a hatalmi dinamikai háromszögében.

A megjelenés kulcsfontosságú, ezért hátradőlök a székben, egyik bokámat a másik térdemre támasztva. Külsőleg nem vagyok érdekelt fél, olyan hűvös vagyok, mint egy Choco Taco[1] egy januári hóviharban. – Mi a helyzet?

Apa tekintete Cameronra vándorol, majd vissza rám. Rólam beszéltek, ez egyértelmű.

– Apa azt akarja, hogy együtt dolgozzunk a kockázati tőke megállapodásomon – mondja határozottan Cameron, láthatóan cseppet sem akar részese lenni ennek a tervnek.

– Az étterminek? – Most én vagyok az, aki a bátyám és apám között nézelődik. – Miért?

Itt lép közbe Apa. – Ez egy nagy befektetés, amelyet szigorúan meg kell figyelni. Úgy hiszem, hogy két Harrington bevonásával ez jobban kezelhetővé válik.

Cameronhoz hajolok és úgy beszélek, mintha Apa nem hallana minket. Ez egy olyan trükk, amelyet gyerekkorunk óta csinálunk, és lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat mondjunk ki hangosan, amelyeket soha nem mondanánk ki közvetlenül Apának. – Azt hiszi, hogy nem tudod kezelni? A terved pontos volt.

Cameron is odahajol, arcán a Harrington fémjelzett vigyor. – Olvastad a tervem?

Válaszul felvonom a szemöldököm. Tudja, hogy a találkozó után megszállottan fésültem át azt az átkozott dolgot. Ugyanezt tette volna, ha egy meglepetés befektetési lehetőséget dobok fel figyelmeztetés nélkül. Valójában ezt kellene tennem Elena üzletével is? Ez megmutatná nekik, hogy értéket tudok az asztalra tenni.

A vigyora nő a beismerésem hiányával.

– Rendben vagyok, bár soha nem utasítanék el némi segítséget. De azt hiszem ez rólad szól, ember! – Apa felé biccent.

Rólam? Miért?

Helyette a közvetlen útvonalat választom és megkérdezem Apát. – Mi a helyzet? Úgy tűnik Cameron kézben tartja az éttermet.

Apa vállrándítása diplomatikus. – Ahogy már mondtam, ez egy nagy munka, és jelenleg semmi konkrét nincs előtted, ezért úgy gondoltam, hogy tudnál segíteni. Mindig egymást nyomjátok, hogy jobbak legyetek.

Ez az egyik módja annak, ahogy Cameron és én elkezdtük az örökös versengést egymás ellen. Második legidősebbként mindent meg akartam tenni, amit a bátyám is csinált, amikor gyerekek voltunk, és mint a legidősebb, ő azt akarta, hogy hagyjam békén. A szüleink úgy ápolták a testvéri kapcsolatunkat, hogy arra bíztattak, játszunk együtt, akár az udvaron, akár egy baseball pályán, majd később, hogy egymás ellen játszunk az iskolában, az üzleti világban és az életben. Az eredménye egy közös élményekre és szeretetre épülő rivalizálás, amelyet úgy mutatunk ki, hogy hatalmas mennyiségű szart osztunk egymásnak, amikor csak lehet.

– Ha összeadjuk az egy meg egyet, akkor úgy véled, hogy Cameronnak szüksége van arra, hogy pont most nyomjam? – foglalom össze nyersen. Mert most nincs időm a játékokra és a szócséplésre. Túlságosan lefoglalnak a jegyzeteim és az Elenával való vacsora nyomon követése.

Nem mintha Apa ezt tudná.

Apa kuncog. – Nem kell rossz hangzású dologgá tenned.

– Komolyan? Lényegében arra kényszeríted Cameront, hogy úgy csapjon hozzá a nagy üzletéhez, mint egy szánalmas kiskutyát, akit senki sem akar.

– Vaú, vaú! – Cameron hangeffektusaira nincs szükség és figyelmeztető pillantást vetek rá, amit szerencsére elfogad.

– Ha nincs más dolgod, akkor hajrá, segíts Cameronnak! – Apa bejelentése végleges, vagy legalábbis a fejében az.

– És ha van más dolgom? – hívom ki. A tűzzel játszom, mert egyelőre nem akarok pofázni a lehetséges Cartwright alkuról, még nem, de nem tudok Cameronnal dolgozni és megadni Elenának azt az időt, amit megérdemel.

Cameron megköszörüli a torkát, de ez nem fedi el a gúnyolódását, és én most nyíltan meredek rá. Kibaszottul fogd be, Cam!

– Igen, Gracie mondta, hogy valami dolgod van. – Hátrahúzza a karomat, mintha egyetemi szövetségi tesók lennénk, de semmiképp sem vagyunk azok. – Mellesleg, ha legközelebb veled lóg, lehet, hogy ne vidd el a legújabb ott alvósodhoz? Csak azt hallom, hogy Elena így, Elena úgy. Ha Gracie nem tud a randis életemről, akkor határozottan nem kell tudnia a tiédről sem.

Basszus, sok mindent kell felfednem, de azzal kezdem…

– A randis életed? Azt hittem, hogy cölibátusi fogadalmat tettél.

Ez egy határvonal és tudom ezt, de hosszú idő telt el a baleset óta, ami elvette Cameron feleségét, és hogy őszinte legyek, aggódom érte, még ha vitatkozunk és versenyzünk is egymással. A munkába temetkezik, nem azért, mert szereti, hanem azért, mert az elvonja figyelmét a veszteségről, amit, biztos vagyok benne, még mindig égetően érez. Kimondatlan szabály, hogy nem beszélünk a balesetről, soha nem említjük a felesége nevét, és nem teszünk megjegyzést arra, hogy Grace az anyjának kiköpött mása, akire nem emlékszik. Egy randis életet emleget, akár ha viccel is… előrehaladás? Legalább is egy kicsavart módon.

– Igen, nos, ha cölibátusban élek, akkor legalább tudod, hogy soha nem foglak átbaszni. Ugyanezt nem mondhatom el rólad.

– Ki az az Elena? Valaki, akivel találkoznunk kellene? – kérdezi Apa, és kihagyja a testvéri szarkavarást. Mindig aggódik amiatt, hogy kivel randizunk, és kivel töltjük el az időt, mivel meg akar győződni arról, hogy ,,méltók” egy Harringtonhoz, és bizonyos esetekben azért, nehogy valaki félrevezessen minket. Azt hiszem, hogy kibukott azon a fellépésen, amikor Kyle megérkezett, de számunkra ez állandó kérdés-felelet volt bárkivel kapcsolatban, akit megemlítettünk. Éppen ezért nem említünk senkit sem a családunknak, akivel randizunk, különösen a szüleinknek nem. Anya már félig megtervezné az esküvőt mielőtt véget érne a bemutatkozás, Apa pedig Pentagon szintű háttérellenőrzést végezne.

– Lehet, de nem úgy, ahogy te gondolod – kockáztatom meg óvatosan, nem akarok túl sokat mondani, túl korán.

– Biztos valaki igazán különleges számodra, ha nem ugrottál be egyik napról a másikra, miután Kyle a nyakadba varrta. Mellesleg bocsi azért! Grace azt mesélte, hogy ellátogattál valami múzeumba, hogy unalmas festményeket nézz, a palacsinta finom volt és meg kellett simogatnia egy lovat?

– Még egyszer igen… de nem úgy, ahogy gondolod. – Olyan információk után pecázik, amelyeket nem szeretnék megosztani, de a nem válaszadás olyan, mintha már a cápákkal fertőzött vízben barátkozna. Mivel Cameron határozottan cápa, de mindannyiunk között Apa a főcápa.

– Ki az az Elen? – kérdezi Apa, hirtelen érdeklődve.

– Köszönöm! – motyogom Cameronnak. Mondhatnám, hogy Elena olyan valaki, akivel alkalomszerűen találkozgatok. A hazudás szokásos gyakorlatommá válik, amikor a helyzet ezt indokolja. De nem.

– Elena Cartwright. Szigorúan szakmai, biztosíthatlak titeket.

Apa szeme összeszűkül, és ha a feje átlátszó lenne, azt hiszem, hogy egy apró manót látnék, aki szabálytalanul lapozgat az iratszekrények között, és egy enciklopédia bejegyzést keres Elena Cartwright nevével.

És látom azt a pillanatot, amikor a manó megtalálja a megfelelő dokumentumot, amikor apának elkerekedik a szeme, és a közmondásbeli villanykörte kigyullad a feje fölött. – Mi a szöszt csinálsz Elena Cartwrigttal?

– Ha lesz valami tudnivaló, el fogom mondani. Addig is intézem. – Igyekszem magabiztosnak tűnni, talán még arrogánsnak is. Apa mindkettőt tiszteli. Cameron egyiket sem tiszteli, legalábbis másokban nem.

– Te az állam egyik leggazdagabb családjának matriarchájával vacsoráztál, és most kihagysz minket belőle. Valld be vagy kiköpetem veled! – Vágó mozdulatot tesz a derekán, mintha lenne bátorsága fizikailag is megtámadni. Mindketten tudjuk, hogy a tőrei verbálisak.

– Intézem – ismétlem.

– Nézd, hallottam már Elenáról, szóval tudom, hogy mire képes. Miért beszélgetsz vele? – kérdezi újra Apa. Csakhogy ezúttal nem kérdés.

Nem akarom kimondani. Már túl sokat mondtam, és ha tovább köpök, semmiképp sem hagy egyedül, hogy kezeljem ezt. De Apa nem az a típus, akinek nemet mondasz. Főleg az üzletnél.

Beletörődve sóhajtok, és a plafont vizsgálom, hogyan is tudnám a legjobban elmondani, ahol én jövök ki hősként, amiért egyedül hoztam be a Cartwright portfóliót a Blue Lake Assetsbe. Nincs közös hitel, nincs közös felelősség.

– Carter! – Apa türelme fogy, a homlokában pulzálni kezd az ér.

A szemébe nézve büszkén mondom. – A portfóliója kezelésének átvételéről beszélek vele.

Apa érdeklődve hajol előre. – Komolyan mondod? A portfóliója hatalmas, változatos és… komolyan? – Szemöldöke a homlokáig kúszik, miközben megpróbálja eldönteni, hogy meséket mondok vagy az igazat.

Diadalmasan mosolygok, bár még nem kötöttem meg az üzletet. Tudom, hogy Elena aláír velem. Ez a hétvége után muszáj lesz neki.

Egy hosszú pillanatig arra várok, hogy Apa viszonozza a mosolyt. Büszkének kell lennie rám, amiért levadásztam ezt a lehetőséget. A Blue Lake Assets számára ez nem szokatlan, mivel mi magunk is nagyok vagyunk, de Elena Cartwright portfóliójának megszerzése, mint ügyfél, hatalmas győzelem lenne számunkra. Ami azt jelenti, hogy hatalmas győzelem számomra.

Mivel ez az én üzletem. Még akkor is, ha a korai szakaszban van.

Apa feláll, megkerüli az íróasztalát, és az elején nekidől Cameron és köztem. Karjával a mellkasán, lábát a bokánál keresztezve azt mondja. – Izgalmas lehetőségnek tűnik. Jó munkát, Carter!

Ránézek a jóváhagyásnál. Utálom beismerni, de mégis. Olyan sok éven át keményen dolgoztam, hogy apám kedvében járjak, hogy méltónak érezzem magam a Harrington névre, és egy kis mondatból úgy érzem, végre elértem.

– Vele fogunk vacsorázni. Az egész család összeröffen. Udvarolnunk kell neki, meg kell mutatnunk neki miről is szól a Harrington és a Blue Lake – dönti el Apa.

És éppen így, a bennem növekvő büszkeség léggömbje szétpukkan, az önbizalom és csalódottság latex foszlányait hagyva maga után. – Nem,Apa. Ez az én üzletem. Én kezelem, és nem lesz benne ez az ötkarikás cirkusz, amit családnak nevezünk.

– Ez egy potenciális Blue Lake Assets üzlet, és ha egy kis Harrington jó, a sok Harrinton jobb. Nem vagyunk ötkarikás cirkusz. Összetartó, szenvedélyes család vagyunk, akik történetesen tudnak egy-két dolgot arról, hogy is szereznek pénzt az emberek. Ez az, amivel Elena Cartwright törődik.

Hangosan és tisztán hallom, amit nem mond ki. Nem hiszi, hogy egyedül is meg tudom ezt csinálni. Úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy egyedül is bebiztosítsam az üzletet, és átveszi az irányítást, mert azt hiszi, hogy elcseszem.

– Fogalmad nincs, hogy mi érdekli. Én igen. Elvégeztem a kutatást, órákat fordítottam rá. – Majdnem beismertem, hogy túlléptem egy ponton, amire a családban senki más nem lenne hajlandó.

– Akkor megkérdezem majd tőle, mi érdekli a legjobban… a vacsoránál – mondja Apa. – Bármi ételes dolog, amit el kell mondanom a séfnek?

Ha apám egyszer elhatároz valamit, nem lehet változtatni rajta. Azt hiszem, hogy szó szerint kicserélhetném az agyát egy újjal, és még a transzplantációs műtétből való felébredés után is az Elenával való vacsorát tervezné. De meg kell próbálnom.

– Apa, hagyd abba! Kézben tartom. Néha a teljes gázzal való haladás nem a jó lépés, és a ravaszság nem éppen a te stílusod.

– Már akkor mesterkedtem, mielőtt egy gondolat lettél volna a golyózsákomban, fiam! Mit kell most mondanom a séfnek?

– Igen, ezek visszafogott mozdulatok,Apa. – Gúnyosan pillantok rá, remélve, hogy meglátja az okát és enged, de visszabámul, nem irgalmazván.

– Szereti a lovakat, a palacsintát és a művészetet – ajánlja fel Cameron és vállat von, amikor élesen rávillantom a tekintetem. – Legalábbis Grace szerint.

Apa bólint, mintha ez lenne minden, amire szüksége van. – Ez veled vagy nélküled is megtörténik, Carter!

Úgy érzem, hogy az egész dolog kikerült a kezemből, bármennyire is küzdök, hogy megtartsam magamnak. Mérlegelem a lehetőségeimet, bárcsak befogtam volna a számat. De már nem szívhatom vissza.

Szóval, mik a lehetőségeim? Semmit sem mondani és a másodhegedűst játszani, amikor felveszi a kapcsolatot Elenával. Ebben az esetben, ha Elena alá is ír a Blue Lake-hez, akkor az nem az én megszerzésem lesz, hanem apáé. Vagy engedjek és próbáljam megtartani az irányítást az üzlet felett egy bizonyos mértékig. 

– Nem tudom, hogy allergiás-e valamire, de biztos jobban szereti a csirkét vagy a sertéshúst, mert nem volt vörös hús a vacsoránkon, a másnapi reggelink alkalmával vagy az ebéd felvágottas deszkáján.

Miért osztom meg ezt, és hogy a fenébe is történt ez? Állítólag ez az én nagy üzletem, és most olyan étlap lehetőségekről beszélek, mintha például Martha Stewart lennék, vagy valami más szar. Tudod, a következő dolog az origami szalvéta hattyúk készítése lesz.

– Akkor meg van beszélve. Carter, menj el Elenához, hívd meg vacsorára a lehető leghamarabb, majd tudasd velem, melyik este. Szükségem lesz egy teljes beszámolóra mindenről, amid van, hogy megegyezünk. Cameron, úgy tűnik, újra egyedül dolgozol az éttermen!

Apa élesen összecsapja a tenyerét, és megkerüli az íróasztalát, és visszaül a székébe. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy el vagyunk bocsátva.

A hallban Cameron halkan fütyül. – A fenébe is, ember, fogalmam sem volt, hogy ezen dolgozol. Grace folyamatosan Elenáról beszélt, és azt hittem, új kapcsolatod van.

– Azt hitted, hogy magammal viszem a lányodat egy randira? Nem vagyok szörnyeteg.

Cameron halványan elmosolyodik. – Magától értetődően bízom bennem Grace-szel kapcsolatban. Valószínűleg benned jobban, mint bárki másban. Nem próbálod meg motorra ültetni. …Kyle. – Feltartja az ujját. – Vagy elvinni vásárolni…

– Kayla – fejezem be neki, és feltartja még egy ujját.

– Vagy megengedni neki, hogy cukrot egyen a saját súlyában.

Egybehangzóan azt mondjuk, – Anya!

– A francba is, művészetet és lovakat mutattál Gracie-nek, hagytad, hogy Diótörővel aludjon, és megetetted a „cápakutyáját”. Azt hiszi, te vagy a legjobb.

– Mert az vagyok! – vágok vissza. – Hogy tisztázzuk, egészen biztos vagyok benne, hogy a cukrászdára gondolt.

– Tudom, de ne merd megmondani neki, hogyan kell helyesen kimondani. Hónapok óta nem kellett szendvicset összeraknom, és minden alkalommal feldob, amikor azt mondja, hogy ezt akarja vacsorára.

Látom a humor fényét a szemében, és a lelkem mélyén ez megnyugtat. Mindannyian aggódunk érte, de az már jó jel, ha olyan apró dolgokban találsz örömet, mint például, hogy a lányod rosszul ejt ki egy nehéz szót.

– Játszatott már veled királyi családost? Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem a tiarát, de megérdemelte. Arról nem is beszélve, hogy úgy tárgyalt érte, mint egy rohadt profi. Ilyen ütemben tizennyolc éves kora előtt be fog zárni téged.

Az egy „kicsit túlzásba vittem” kedves. Mire Grace-t hazavittem, egy műanyag strasszokkal kirakott tiarára beszélt rá, lila selyemrózsákkal és göndörített szalagokkal, amelyek a hátán lógtak, valamint Mogyoróvaj számára egy aranyszínűre, szivárványos strasszokkal.

– Igen, mivel Mogyoróvaj a mi házunkban hagyta az övét…

Szünetet tart, és együtt mondjuk ki. – Kyle!

Cameron folytatja. – Az az egy egyelőre az enyém, de csak kölcsönzőként szavatolom, és meg kell osztanom a kutyával.

Mosolygok, de nem bántom vele, mert mindannyian ugyanezt tennénk Grace-ért, azt mondja. – Sok szerencsét ehhez az Elena-üzlethez, ember! Szerintem szükséged lehet rá, ha Apa ilyen izgatottan viselkedik.

Az arckifejezése azt mondja, hogy a pokolba is, sokkal többre lesz szükségem, mint szerencsére. Lehet, hogy szükségem lesz egy dzsinnre és három kívánságra, és még akkor sem tudok a gőzhenger elé jutni, aki Második Charles Harrington néven ismert.

– A francba! Át vagyok cseszve, nem? – kérdezem, nem vagyok benne biztos, hogy az igazat akarom-e, hogy mondja, vagy egy kegyes hazugságot, amitől jobban érzem magam.

– Teljesen és alaposan, heti hat napon és kétszer vasárnap! – válaszolja.

Igen, a kegyes hazugság jobb lett volna.

 

TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: Echo

 

 

– LUNA!

Az ajtómon keresztül lévő kiabálást hangos dörömbölés kíséri, amitől kiráz a hideg. Megijedek, nyikorgó zaj szűrődik ki, ahogy ösztönösen próbálok elbújni a kanapé mögött a sarokban.

Van egy függőben lévő végzésem, amelyről nem tudok? A SWAT csapat fog betörni az ajtómon? Talán elmennek, ha csendben vagyok?

– Nyisd ki az ajtót, Luna!

– Itt nincs Luna! – kiáltom ki hamisan halk hangon. Jaj, úgy hangzok, mint egy szinkronhang egy animéhez vagy ilyesmi.

És nyilván ők sem veszik be. – Nem vicces. Nyisd ki az ajtót, asszony!

Várj, mi?

Csak egy ember hívhatna így, de nem úgy hangzik, mintha Carter lenne ott kint. Hacsak nem ivott meg három eszpresszó energiaitalt, és utána annyi cukrot, amitől egy elefánt is idegessé válna, és aztán kergemarhakórt kapott.

Kimászok a rejtekhelyemből, és kikandikálok a kukucskálón. Carter az, de nem olyan, mint ahogy bármikor is láttam. Valahogy…megrendültnek néz ki. Kíváncsian nyitom ki az ajtót. – Úgy nézel ki, mint…

Carter betolakszik mellettem, beront a lakásomba.

A hátára pillantok, és motyogok. – Hát, azt hiszem, gyere be.

Nem figyel a szarkazmusomra, miközben integetek a kezemmel, a vendéglátó házigazdát mímelve. Cartert az útja a hűtőmhöz viszi, ahogy becsukom az ajtót. Felkapja az egyik kézműves sört, amit Zacknek tartogatok, lecsavarja a kupakot, és hosszan meghúzza az üveget.

Megdöntöm a fejem, és nézem, ahogy az ádámcsutkája minden nyelésnél fel-le mozog, és a fejembe ötlik egy tolakodó gondolat, hogy milyen érzés lenne a borostás állát nyalni, majd lefelé csókolni a nyakát.

Mi!?

Nem akarom ezt csinálni. Ez nevetséges.

Á, talán ez egy álom.

Ez igaz lehet. Mióta visszatértem Elenától, szexszel teli rémálmok zavarják az alvásom, amelyekben Carter és én a hamis szexet nagyon is valósággá tesszük. Ez valószínűleg az egyik ilyen. Biztos elaludtam munka közben, és íme… Carter megjelenik. Kíváncsi vagyok, ez lesz-e az, ahol az állkapcsomat fogja, miközben etet. És nem ételre gondolok.

– Jobban vagy?– kérdezem.

Még egyszer nyel, majd megnyalja az ajkát. Kézfejével letörli az enyhe fényt a szájáról, és kínzó szemekkel néz rám. – Egész nap, egész éjszaka minden lehetséges forgatókönyvet, minden variációt lejátszottam. Már millió módon átmentem rajta, talán többször is. Azt akarom, hogy tudd. Meg kell értened. Nincs más út.

Vadul fecseg, mintha fogalmam lenne, miről is beszél.

– Mit? Még soha nem láttalak ilyennek. Megrémítesz! – Lassan hátralépek, miközben a félelem szúrásai táncolnak a tarkómon. Őrültnek és kétségbeesettnek tűnik – az általában ápolt haja összekuszálva, nyakkendője eltűnt, ingje kibontva és kigombolva a nyakánál –, de a szemei a legszokatlanabbak, amelyek az enyémbe fúródnak. Carter mindig magabiztosnak és kontroláltnak tűnik, még akkor is, ha váratlan dolgok érik. De most úgy néz rám, mintha…

Én vagyok az ő megváltása?

Nem vagyok ilyen. Mást nem tudok megmenteni a repüléstől. Még önmagamtól sem tudom megmenteni saját magam.

Átszeli a köztünk lévő távolságot, miközben még mindig a helyemhez vagyok fagyva, túl hülye ahhoz, hogy elfussak, és túlságosan érdeklődő, hogy beszéljek. A sörösüvegét a pultra ejti, és határozottan, két kézzel ragadja meg a felkaromat.

Érzem a nyomást, és rájövök, hogy ez nem álom. Teljesen ébren vagyok és teljesen összezavarodtam. – Carter…

– Segítened kell, Luna! – mondja halk, érdes és kétségbeesett hangon… és kurvára szexin. – Kérlek!

A hangjában lévő könyörgés közvetlenül a szívembe üt. – Igen, persze. Bármit, amire csak szükséged van.

Nem tudom, mihez járulok hozzá, de nem lehet rosszabb, mint amit már megtettem. Igaz? És egészen biztos vagyok abban, hogy van egy szabály, amikor nem értesz egyet az őrült emberekkel, amikor fognak téged. Ahogy abban is, hogy nem teszed.

– Tényleg? – Kicsit megráz, lábujjaimhegyre emel. Kezem utat talál a hasához, próbálom megtartani magam, ahogy felnézek rá. A köztünk lévő térben az elektromosság szikrája pattog.– Tényleg? – A kérdések pezsegnek, de nincs lehetőségem feltenni őket.

– Igen… – A megkönnyebbülés szava leheletté válik, ahogy ajkai találkoznak az enyémmel. Annyira olyan, mint az álmaimban, hogy elsőre beleesek.

Olyan az íze, mint a sörnek és a rossz döntéseknek. Főleg, amikor a szája az enyémhez simul, és a keze a karomat szorításából az állkapcsom gyengéd simogatásába mozdul el, miközben az arcom felé fordul, mivel úgy mozgat, ahogy akar.

De ez valóságos.

Meg kéne állítanom. Legbelül tudom, hogy sok ok miatt ez egy rossz ötlet.

De Carter Harrington jól csókol. Ebben határozottan igazam volt, és ez elég ahhoz, hogy minden ésszerű gondolat elhalványuljon, tekintve, hogy mennyi minden felgyülemlett, és hogy ez a tanítás már az első éjszaka óta várható a makacs kerülésem és tagadásom ellenére is.

Így hát visszacsókolom, remélve, hogy fele olyan tehetséges vagyok, mint ő. A pokolba is, megelégednék a negyedével, figyelembe véve a kettőnk közötti tapasztalati különbséget.

De nincs szükségem gyakorlásra ahhoz, hogy tudjam, a középpontomban lévő forróság tüzesebb, mint bármi, amit valaha éreztem. Megragadom az alkalmat arra, hogy válaszoljak a saját korábbi kérdésemre, és végignyalok az állkapcsán, a szőke borosta szúrja a nyelvemet, majd nyitott szájú puszit nyomok a nyaka oldalára, amikor oldalra ejti a fejét. A torkában érzem a szívverésének lüktetését, és a saját nyögésemmel válaszolok rá.

Ez az utolsó irányítási rész, amit Carter megenged nekem. Olyan lendülettel emel fel, amitől megfordul a gyomrom, a pultra tesz, és szétnyitja a lábaimat, hogy elférjen a térdem között. Visszatér, hogy kicsókolja belőlem a szuszt is, mielőtt egy szót is szólhatnék.

Felnyögök, amikor a keze átöleli a nyakam, nem szorít, hanem csak tudatja velem, hogy ott van, és ő irányít. – Ez tetszik? – A számba nyög. – Az én jó kislányom, Luna?

Csak a kívánós éhség hangja bukik ki belőlem, de ez nem elég neki.

– Mondd ki! – Megcsókolja az arcom, ajka lágy nyomása ellentétes a keze szorításával. – Mondd el nekem! – Ismétli, forró lehelete a fülemen, majd a fogaival megharapja a bütykömet.

– I-i-igen. – Nem tudom, be tudtam-e volna ismerni, ha a szemembe nézett volna. De ha akarnék, sem tudnék hazudni, miközben a nyelve hegye a fülcimpámat csalogatja. Egy újabb csókkal jutalmaz meg, szabad keze a csípőmet markolja, az ott lévő húst erősebben szorítja a nyakamnál is, és én vergődve gyönyörködöm az érintésében.

– Keményen szereted? Akarod, hogy átdobjalak a pult fölött, és egyik kezemmel a seggeden, a másikkal a torkodon dugjalak meg hátulról, miközben a puncidba csapódok? – Édes csókokat nyom az arcomra, miközben felteszi a mocskos kérdést, és olyan képet fest le, amit egyhamar nem fogok elfelejteni.

Arra a módra emlékeztet, ahogy beszélt, amikor hamisan szexeltünk, és csodálatosan, szexisen és elképesztően hangzik. De soha nem csináltam azt, és szükségem van egy pillanatra, hogy gondolkodjak.

– É-é-én nem tudom?

Ez nem az a válasz, amit Carter keres, és az őrület pillanata megtörik. Keze gyengéden a torkomon, miközben homlokát az enyémhez szorítja, fejét balról jobbra mozgatva, mintha nem hinné el, hogy megcsókolt.

– Életmentő vagy! – sóhajt fel, a feszültség érezhető közöttünk.

– Az vagyok? – suttogom, azt kívánva, hogy még mindig csókoljon. Ami azért furcsa, mert nem is kedvelem Carter Harringtont. Legalábbis nem ilyen módon.

De a testem biztosan igen. Remegek a tűztől és a vágytól.

Hüvelykujjai végigsimítanak az arcomon, majd elhúzódik, meleg nyomokat hagyva a bőrömön, amelyek bizseregnek az érintése hiánya miatt. Kezével beletúr a hajába, még jobban összekuszálva a tincseket, szemei pedig ismét kétségbeesetten fénylenek, ahogy csókunk ködfátyola elhalványul.

– Minden el van baszva! Annyira szar! És szükségem van a segítségedre, Luna! Azt mondtad, hogy segítesz!

Kétségbeesetten emlékeztet, mintha nem figyeltem volna oda, mióta bejött. – Megteszem, de mit? Mi történik?

– Ezt nem fogod elhinni! Én még mindig nem hiszem! – Mesél nekem a munkanapjáról, és arról, hogy az apja hogyan vette át Elena Cartwrightot a Blue Lake Assetsnek.

– De ez a te szerződésed! – Úgy védem őt, mintha valamilyen módon hasznot húzhatnék abból, hogy szerződést köt Elenával.

– Tudom, de senki sem vitatkozik Apával. Úgy gondolja, hogy helyesen cselekszik. Az egész estét azzal töltöttem, hogy kigondoljam, hogyan kerülhetem ki őt, vagy hogyan tudnám rávenni Elenát, hogy családi vacsora nélkül is írja alá a szerződést. De nincs rá mód. – Kifejezéstelenül csóválja a fejét, nincs itt velem a konyhában, de valószínűleg átgondolja azokat a lehetőségeket, amelyeket már mérlegelt és elutasított.

– És most mi lesz? – kérdezem, próbálom kitölteni ezt a nagyon homályos képet. – Fel kell hívnod Elenát?

Tekintete találkozik az enyémmel, és határozottan azt mondja. – Megtettem. – Magas hangon folytatja, ami szerintem Elena kellene, hogy legyen, és azt mondja. – Teljesen el volt ragadtatva, hogy meghívták a vacsorára, és azt mondta, már alig várja, hogy találkozhasson a Blue Lake vezetőjével, és azzal a pasival, aki megtanított a befektetési portfóliókkal dolgozni. – Vállat von, közben pislog. – Nem mondtam neki, hogy sokat tanultam Apától, de valójában Malkin professzor tanította meg a legtöbbet az egyetemen a változatos portfóliókról.

– Szóval, eljön vacsorázni. Ez jó, nem?

Megpróbálok lépést tartani a mániákus váltásaival, ami zavaros beszéd, csókolózás, és vissza a zavaros beszédbe, miközben tudatosan figyelmen kívül hagyom a lábaim közötti hőséget. Carter abbahagyja a járkálást, és mereven bámul. – Azt mondta, már alig várja, hogy újra velünk vacsorázzunk. Velünk, mint veled és velem.

Végül rájövök arra, hogy miért van kiakadva, mert én jobban kezdek kiborulni, mint ő. Lepattanok a pultról, és elsuhanok Carter mellett, miközben olyan menekülési utat keresek, amelyet a kis lakásom nem biztosít. – Semmiképp, nem, ne-nem, nem csinálom többet.

– Muszáj. Már mondtad, hogy segítesz nekem – tájékoztat, látszólag azt gondolva, hogy elfelejtettem a percekkel ezelőtti válaszomat.

Bízz bennem, haver! Nem felejtek el semmit a ma estéből!

– Segíteni neked? Azt hittem, úgy érted, hogy azt akarod, hogy még egy kicsit foglalkozzak veled a művészettel kapcsolatban! – Hallom, hogy milyen nevetségesen hangzik, amikor hangosan kimondom, de nem ülhetek az édes, öreg Elena Cartwrighttal, és hazudhatok neki még egyszer. Úgy érzem, már elég bűntudatom van így is.

– Kérlek! – könyörög Carter, és kölyökkutya pillantást vet rám. – Nincs más lehetőség. Újra és újra átmentem rajta. – Keserű nevetést hallat. – Higgy nekem, minden oldalról megnéztem, a CSÓK-megoldásoktól a nevetségesig. Egyik sem fog működni.

Lehuppanok a kanapémra, betakarózom az ott lévő takaróval, korlátokat kell közénk állítanom a történtek után. Nem mondhatok neki nemet, amikor még érzem a csókjából származó sör ízét. – Nem mondhatod azt neki, hogy elfoglalt vagyok aznap este, vagy valami ilyesmit?

Carter a fejét rázza. – Az csak újabb kérdéseket vetne fel.

– Több kérdést, mint ha egy olyan feleséggel jelennél meg a vacsorán, akiről a családod semmit sem tud? – kérdezem hitetlenkedve.

– Ha összejövünk, Elena ismer és kedvel téged, és csak azt fogják hinni, hogy együtt vagyunk. Álmukban sem vitatkoznának egy potenciális ügyfél előtt. Semmi célt nem szolgálna. – Biztosnak tűnik a dolgában, de nem tudok elképzelni egy olyan családot, ahol egy meglepetés feleség ne adna okot a rémületre és kérdések egész sorára.

A kanapé előtt leroskad a földre, kezével megfogja az enyémet. A szemembe nézve komolyan mondja. – Kérlek!

Egy hosszú pillanatig bámulom őt, és nemet akarok mondani.

Közelebb jön, amíg az ajkaink már csak néhány centire vannak egymástól, miközben azt suttogja. – Kérlek, Luna! Szükségem van rád. Kérlek!

Csókja ezúttal gyengéd, nyelve tapogatózik, ahogy ajkai az enyémre tapadnak. Olyan érzés, mintha ízlelne engem, én pedig elveszek benne. Előrehajolok, többre éhezem, ő pedig a hajamba túrja a kezét, és a helyemen tart, miközben elveszi a levegőm. És ezzel együtt a kétségeim és az aggodalmaim.

– Oké! – suttogom az ajkába.

Nem vagyok biztos benne, hogy miért egyezek bele. Az okos dolog az lenne, ha egyedül hagynám Cartert, kiszállnék ebből a hamis házassági dologból, amit még Elenának futtat, és elmondanám Zacknek, hogy tartozik nekem egy egész könyvtárnyi könyvvel.

– Tényleg? – Megtöri a csókot, picit visszahúzódik, így látom, hogy mosolya reményteli és tele van ígérettel. Felemelkedik a kanapéra, mellém ül. Szemei kitisztulnak, fókusza összpontosul.

Nem jut eszembe egy érv sem, vagy legalábbis olyan, amit ne próbáltam volna már ki, ezért némán bólintok, bár azon tűnődöm, vajon velem is ugyanúgy játszik-e Bűbájos Carter, mint Elenával.

– Köszönöm. Nem tudom, mit csinálnék nélküled.

Egyikben sem vagyok biztos, de olyan mélységesen hálásnak hangzik, hogy érzem, ahogy a pír felmelegíti az arcomat.

– Oda kell adnom neked a családomról való beszámolót, hogy készen állj. – Egy szempillantás alatt visszatér az üzlethez, és összezavarodik a fejem.

Hogy teheti ezt? Csókolózásból tiszta fejűvé válni?

– Készen állsz? – Soha nem leszek erre kész. Az ellentéte vagyok annak, hogy készen állok a hamis férjem családjával való találkozásra, különösen, ha ők a rohadt Harringtonok, én pedig egy esetlen, introvertált művész vagyok, akinek a puccos öltözék ötlete a nem festékfoltos kezeslábas. A sóvárgó gondolkodás pillanatában megkérdezem. – Mennyire lehetnek rosszak?

– Pontosabban nem rosszak, csak Harringtonok, és ez rengeteg teherrel jár. Sok teherrel – ismétli.

– Arra tanítasz, hogyan ismerkedjek meg a családoddal, mint a hamis feleséged, és azt hiszed, hogy nekik terhük van? – kérdezem.

Kuncog az értékelésen. – Ezt nagyon nagyra értékelem. – Szeme a kezemre esik, ahol a takaróval babrálok. – És sajnálom… az előbbit.

A konyhában tapasztalható agresszióról beszél, és arról, hogy miben különbözik az imént megosztott édesebb csóktól. De ha jobban megismerjük egymást, őszintének kell lennem vele. – Én nem.

Beképzelt, tüzes vigyort dob felém, és azon tűnődöm, hogy ezt talán magamban kellett volna tartanom. – Kezdjük a könnyebbekkel – mondja ahelyett, hogy ezzel az információval kínozna. – Már találkoztál Kyle-lal…

– Várj! Hadd hozzam a jegyzettömbömet, hogy vacsora előtt tanulhassak. – Ez sokkal rosszabb lesz, mint egy teszt vagy a túrainformációk memorizálása. Oda-vissza kell megismernem ezeket az embereket, és valós időben válaszolnom kell nekik, mintha egy ideje már családtag lennénk, hogy átverhessem Elenát. És imádkozzak, hogy Carternek igaza legyen a családjával kapcsolatban, és ne kérdezősködjenek a hirtelen felbukkanásommal kapcsolatban egy vendég előtt.

Carter mesél a családjáról, a kezemben jegyzetlapok és a kedvenc tollam. Igaza van… sokan vannak. És Carter feleségeként velük kell vacsoráznom.

Akkora bajban vagyok.

---

[1] Egy jégkrém fajta