3.-4. Fejezet

 

HARMADIK

FEJEZET

 

 

Carter

Fordította: Suzy

 

 

Végignézek a folyosón, miközben várom, hogy Luna kinyissa az ajtót. Az épület nem az, amit vártam Zack kishúgától. Zack több bérlemény tulajdonosa, néhány Airbnb-é, egy teljesen zsúfolt kereskedelmi áruházé és a van saját otthona. Mégis, a húga élettere csak egy lépésnyire van egy kollégiumtól. Tiszta, de semleges és egyszerű.

Kinyílik az ajtó, és én megfeledkezem az unalmas épületről. Ő… egy látomás.

– Mit csinálsz te itt? Az ülésünk csak nyolckor kezdődik.

A haja a feje tetején van összefogva, a fekete keretes szemüvege lecsúszott az orrára, a rózsaszín melegítőalsója lelóg a csípőjén, és a rövid pólója leesett a vállán felfedve egy fehér sportmelltartó pántját. Valami oknál fogva egy fekete folt van a jobb orcáján.

És ez kurvára aranyos.

– Hogy? – kérdezem zavartan. Úgy hangzik, mintha megzavartam volna valamit a sűrű programjában. Ezzel csak egy baj van. – Két perccel elmúlt.

– Mi? – Zavartan összehúzza a szemöldökeit, ahogy hátrapillant a válla fölött. Valahol biztos lát egy órát, mert hanyagul vállat von. – Ó. Jógáztam, és aztán elkapott a munka, azt hiszem. Gyere be.

Odabent egy apró stúdió fogad, ami tele van bútorok keverékével, ami a főiskola utáni kukabúvárkodós kollekcióra emlékeztet. Nem mintha én csináltam volna ilyet. Az én főiskolai tapasztalatom egy saját lakás volt, amit az anyám által felbérelt belsőépítész dekorált, és azóta az otthonaim ugyanilyenek.

De, ahol az otthonaim falait absztrakt, felejthető képek töltik meg, Luna lakásában tele van számtalan stílusú vászonnal. Innen látom a kis helyiség minden falát, a padlótól a plafonig tele van színes, szemet gyönyörködtető darabokkal. Annyi látnivaló van, hogy nem is tudom egyszerre befogadni. – Érdekes hely.

– Érdekes – mondja Luna, bár nem vagyok biztos abban, hogy engem ismétel vagy ez a saját megjegyzése az ítéletemre. Elsétál mellettem az egyetlen szobába. – Ülj le.

A foltvarrott paplannal borított kicsi kanapé felé int, ő maga pedig elfoglalja a széket, keresztbe tett lábakkal összegömbölyödve benne. A szemüvege mögött a tekintete kemény és vádló, de nem tudom, miért.

– Még egyszer köszönöm, hogy megteszed ezt. Tényleg segíteni fog rajtam – próbálkozom, remélve, hogy begyűjtök némi szívességet.

– Zack azt mondta, hogy nevezzem meg az áramat… szóval ötszáz dollár óránként.

Köhögök, a saját nyálamban fuldoklom. – Ötszáz egy óra? – Újra megtalálva a hangomat visszavágok – Nem számítottam arra, hogy aranyásó vagy.

Azonnal elpirul. – Nem vagyok, de hülye sem, és Zack gyerekkorom óta veri a fejembe a tárgyalási technikákat. Sokkal nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád – magyarázza, de közben mozgolódik a székében, ami azt mondja számomra, hogy nem annyira magabiztos, mint amilyennek látszik. – Én csak ugyanolyan könnyen dolgozhatnék ma este. Plusz, megengedheted magadnak.

– Kihasználsz engem, mert gazdag vagyok? – Annak ellenére, amit Zack tanított neki, Luna mindig is inkább intellektuálisnak tűnt, mint pénzügyi zseninek, így meglepett, hogy egyenesen a pénztárcámra megy.

– Nem. Extra kezelési költséget számolok fel, mert téged kell kezelnem.– Amint a szavak elhagyják az ajkait, a kezeivel a szájára üt. A szétterpesztett ujjai között azt mondja nekem:– Bocs, ez durva volt. Nem kellett volna hangosan kimondanom.

Zavartalanul nevetek a reakcióján. – Ennyire bosszantó vagyok?

Vállat von, a tekintetét az ölébe ejti, ahol az ujjait tördeli.

– Tényleg felidegesítelek?

– Nem. – A válasza gyors és egy totális hazugság. – Egyezz bele az árba és elkezdhetjük.

Húzom az időt, amíg tudom, de halálosan elkapott. Akarom a Cartwright üzletet, ami azt jelenti, hogy tanulnom kell valami hasznosat a művészetről, és Luna az egyetlen és legjobb választásom. – Megegyeztünk.

Magas hangú visítás tör ki Lunából, ahogy vadul kirúg a lábaival, a levegőben lebegtetve őket. Azt hiszem, ez mindkettőnket meglep, de gyorsan összeszedi magát, és azt mondja:– Ez segít majd a kiadási költségeimben.

Fogalmam sincs, miről beszél, de ha ettől hajlandó lesz segíteni, nekem megfelel.

Felpattanva felkap egy köteg jegyzetlapot a pulton lévő rendetlenségből, ami látszólag rögtönzött íróasztalként szolgál. Amikor visszaül, látom, hogy valamiféle tanulási útmutatók. Az, hogy időt szánt ezek elkészítésére, azt jelzi számomra, hogy talán nem akarja ezt csinálni, de komolyan veszi. Ez jó jel.

– Azok nekem vannak? – mondom a lapokra mutatva.

Erősen a mellkasához szorítja őket, mintha azt javasoltam volna, hogy vegye ki a veséit és hagyjam őt egyedül elvérezni a fürdőkádban. – Nem, ezek az enyémek a fősuliról. Művészet 101.

Mindkét karomat felemelem jelezve, hogy nincs szándékomban kiragadni a lapokat a markából.

– Oké, először lássuk, hogy hol tartasz a tudásodban. Mondj három festőt, akit ismersz – mondja, tanáriasan hangozva.

És akár egy bolondnak, az agyam teljesen kiürül. Nem vagyok túl tájékozott a művészetről, de ugyanazzal az általános műveltséggel rendelkezem, mint a legtöbb ember. – Uhm… Michelangelo?

– És?

Luna már csalódottnak tűnik. A rosszallás a telt ajkain csak elmélyül, ahogy elhallgatok, a szemeim befordulnak, mintha további neveket találhatnék az agyamban. – Ezt tudom. Például a Mona Lisa. Ezt készítette…

– Festette, nem „készítette”. A gépeket készítik, a sütiket sütik, a festményeket festik – javít ki egy ujját felemelve.

– Jó, a Mona Lisát Da Vinci festette! – Nevetségesen izgatott vagyok, amiért emlékszem ilyen alapdologra.

– Ez kettő és jó dolog, hogy a művészt és az alkotást is ismered. Még egy? – buzdít mosolyogva.

– Nem vagyok dedós – csattanok fel. – Nincs szükségem szánalomdicséretre. – Nem mondom ki, de úgy hangzik, mint amit az anyám csinált velünk, kölykökkel, amikor kicsik voltunk. Nem számított, mennyire voltunk jók vagy rosszak valamiben, az anyánk szemében megérdemeltük a fejpaskolós gratulációt. Biztos vagyok benne, hogy bátorítónak gondolta, és amikor fiatal voltam, talán így is volt, de valahol útközben rájöttem, hogy szemében nem sokban különbözött az, hogy a legjobbamat nyújtom attól, hogy éppen átmentem. Finnyásan megigazítom az órámat és az ingem mandzsettáját, amíg tökéletesek nem lesznek tudatosan kerülve, hogy megmagyarázzam a Luna egyszerű szavaira adott reakciómat.

Érdeklődve vizsgálgat. – Nem gondoltam volna, hogy egy magadfajta fickó valaha is felidegesíti magát.

Mivel már úgyis fel vagyok paprikázva, ez jobban üt, mint általában, mélyebbre hatol. Vékony vonallá préselt ajkakkal kérdezem:– Egy magamfajta fickó? Mit akar ez jelenteni?

– Nem akartam… – Elhallgat. – Hát, talán mégis. De csak olyan… – Felém int a kezével. –Nagymenő, nagyképű, csajmágnes. Valahogy jó látni, hogy nem vagy tökéletes. – Kicsit lehajtja a fejét, a szemei visszatérnek az ölében tartott jegyzetekhez.

– Határozottan nem tökéletes – válaszolom kihasználva az időmet, hogy kijavítsam. – Nyilvánvaló, tekintve, hogy művészeti korrepetálásra van szükségem, és nem jut eszembe három festő, amikor rákérdeznek.

Az önbecsmérlés nem az én stílusom, de őszinte vagyok. Remélem, Luna legalább ezt méltányolja.

Felnéz, a tekintetünk találkozik, és látom, hogy kavarognak benne a gondolatok. Nem tudom, hogyan fordultak rosszra a dolgok köztünk, de így van. A szokásos bájomhoz fordulok és incselkedve mondom:– És ne hidd, hogy elmulasztottam, hogy csajmágnesnek neveztél.

– Persze, hogy csak ennyit hallott – suttogja magában. Hangosabban azt kérdezi:– Visszatérhetnénk ezekhez? – Felemeli a lapokat és én bólintok, hálásan a fegyverszünetért.

Még mindig érzem, hogy valami kimondatlan dolog van köztünk, de ő segít rajtam, és csak ennyire van szükségem. Nem kell, hogy Zack kishúga kedveljen engem vagy legjobb barátok legyünk. Semmi közös nincs bennünk, ő nevetségesen fiatal, és Zack egyébként is megölne.

De egy órával később Luna őszintén lenyűgözött engem. A művészeti tudása kiterjedt, és az iránta való szenvedélye több mint nyilvánvaló. Úgy beszél az ecsetvonásokról, ahogy a legtöbb ember a gyerekeiről mesél – gyengéden, mélyrehatóan, és érzelmesen.

Másrészt, én viszont küszködök. Rettentően.

Többször átmentünk ugyanazokon az alap tanulókártyákon, és bár egy ideig azt hittem, hogy jól megy, Luna rájött, hogy csak a sorrendet jegyeztem meg, nem a tényleges válaszokat. Összekeverte és hirtelen majdnem visszakerültünk a kiindulóponthoz.

– Ez micsoda? – kérdezi, feltart egy festményt, amelyen egy csoport fehérgalléros férfi gyülekezik egy másik férfi halottaságya körül, akinek a karja fel van boncolva.

– Renoir – mondom magabiztosan.

Luna feltolja a szemüvegét a feje tetejére, közelről néz rám. – Komolyan? A Renoir és a Rembrandt egyaránt R-rel kezdődik, de itt kb. véget érnek a hasonlóságok. A trükk, amit használni szoktam, hogy a gyerekek emlékezzenek arra, hogy Rembrandt nevében van B, így a festményei búsabbak. Szó szerint, a hátterek sötétebbek és baljóslatú természetük van. Renoir kicsit olyan, mint a levegő, és a festményei légiesen könnyűek, a nyüzsgő Párizs tevékenységeit mutatja be. Ez segít?

Hátradőlök a kanapén, aggasztó nyikorgás hallatszódik valahonnan a takaró alól. Úgy vélem, hogy talán a seggemen végzem több mint egy módon. Luna kanapéja összetörik alattam, és Mrs. Cartwrighttal is, ha ezt nem tudom megoldani.

A tenyerem éleivel megdörzsölöm a szemeim, legalább annyira értékelem a szemeim mögötti csillogást, ha nem jobban, mint az összes művészeti kártyát. – Ez sosem fog működni. Rosszabb lesz, mintha csak beismerem, hogy semmit sem tudok a művészetekről. Azt kívánom, bárcsak inkább velem jönnél. Te beszélhetnél a művészetről, én pedig a pénzről.

Luna nevet, azt hiszi, viccelek.

De… hirtelen felülök, megdöbbenek a zsenialitásomon. – Ez az! Ez tökéletes!

Még mindig a fejét rázva az ötletre, Luna azt mondja:– Kizárt. Dehogy, nem, nem. Semmi esetre sem, rám ne számíts. És említettem már, hogy…. nem.

Felállok, az ötlet megragadt a fejemben. – Azt mondhatnánk, hogy az asszisztensem vagy, és együtt dolgozunk a portfóliókezelés prezentációján.

Luna is feláll, az imádott kártyái leesnek a padlóra. Vagy jó egy fejjel alacsonyabb nálam, de ez nem gátolja meg abban, hogy csípőre tegye a kezét és kiegyenesedjen. – Az asszisztensed? Miért? Mert fiatal vagyok? Vagy mert nő vagyok? – Megrázza a fejét, a rendetlen kontya vadul leng. –Ezen nem kellene meglepődnöm tőled.

– Hogy? – Fogalmam sincs, mitől dúlta fel. Csak úgy értettem, hogy ez lehetne egy fedősztori, így velem jöhetne a találkozóra Mrs. Cartwrighttal, de dühösebben viselkedik, mint egy méhészborz.

Az orra alatt motyog, én pedig erőlködöm, hogy kitaláljam, mit mond. Így hangzik:– Asszisztens? Hihetetlen! Csak mert vadzsidzsim van, nem jelenti azt, hogy csupán arra vagyok jó, hogy jegyzeteljek és csinosan nézzek ki. Nem mintha csinos lennék.

– Nagyon csinos vagy, Luna – válaszolom, biztosabb vagyok abban, hogy ezt a részt helyesen hallottam, mint a többit.

Úgy toppant a lábával, mint egy dühös manó. Határozottan nem veszem észre a formás combjait, és hogy az érzéki mellei imbolyognak, ahogy ezt csinálja, mert Zack levágná a tökömet, hogy úgy néznék a kishúgára. Mégis…

– Most menned kellene – parancsolja határozottan.

– Várj. Sajnálom. Jól csináltuk a kártyákkal. Esetleg átfuthatnánk őket még egy kicsit? – Lehajolok, hogy összeszedjem őket, de az ajánlat süket fülekre talál, ahogy Luna az ajtó felé lépked válaszként a hátát mutatva nekem.

– Akkor holnap? – próbálkozom, ahogy kinyitja az ajtót. Úgy vélem, hogy talán tényleg kilökne fizikailag és egy pillanatra azt gondolom, szeretném látni, ahogy megpróbálja. A tüze elgondolkodtató, különösen, amikor váratlanul bukkan fel, a csendes és könyvmolyból egy pillanat alatt kemény és magabiztos lesz. De gyorsan elnyomom ezt az ötletet.

– Holnap dolgozom. Sok sikert ahhoz, hogy kicsald az öreg hölgy pénzét, Carter.

Ezzel kikapja a kártyákat a kezemből, és az arcomba csapja az ajtót. Döbbenten állok, nem vagyok biztos abban, hogy romlott el minden. Hát, rosszul indult, de egy darabig jól csináltuk. Amíg megint minden meg nem zavarodott.

De a Harringtonok nem adják fel, és ha hagyom, hogy egy kis visszaesés mindig kisiklasson, amikor felmerül, sosem lennék sikeres üzletember. Láttam Luna művészet iránti szenvedélyét és hogy szüksége van a pénzre, és nem állok messze ezek felhasználástól, hogy rábírjam, továbbra is segítsen nekem.

 

NEGYEDIK

FEJEZET

 

 

Luna

Fordította: Suzy

 

 

– HŰHA, örülök, hogy vége ennek a túrának.

Jellemzően az iskolai kirándulócsoportok a kedvenceim a művészeti múzeumban, ahol dolgozok, mert a kisebb gyerekeknek nagyon nincs szűrőjük, az idősebbek pedig már művészetkedvelők.

De a ma délutáni csoportom durva volt. Az egyik kölyök állandóan meg akarta érinteni a festményeket,egy másik pedig illetlen megjegyzéseket tett minden többszáz éves szoborra. Még úgy is tett, mintha rácsapna egy diász seggére.

És a szegény tanár egyszerre próbált öt helyen lenni polipkarokkal, hogy minden gyereket biztonságban tartva terelgessen, miközben megpróbálja megakadályozni a múzeumi tárgyak megsérülését.

Szóval bevallottan hálás vagyok, amikor látom azt a bizonyos iskolabuszt elhajtani.

– Hát, remélem, van még benzin a tankodban, kislány. Van egy négy órai túrád – közli velem Maeve.

Maeve alapvetően a múzeum főnöke. Általában az adminisztratív feladatokba temetkezve marad, hogy finanszíroztasson és működtessen minket. De nem szokatlan őt a terepen sétálva látni, színes ruhái szinte már maguk is műalkotások. Ma hátrafogta a szürke haját, hogy a kékeszöld kalapja kapjon reflektorfényt, ami illik a sokszínű átkötős ruhájához és kontrasztos az élénkpiros loaferjével és rúzsával. Ő az, amiről minden menő hatvanéves nő álmodik a jobb napjain.

Basszus, ő az, akiről én huszonhárom évesen álmodozom.

– Egy négy órai? Ez nem volt a menetrendemben ma reggel. – A telefonomra nézek igazolásként. Semmi, a menetrend üres. És a legutóbbi három órás túra után egy hideg gabonapehely vacsorára vágytam gyümölcspunccsal, akár egy igazi felnőtt egy hosszú nap után, nem egy újabb néhány órányi a „pankrátor-találkozik-a-művészettel” előadásra gyerekkel, akik szétszórónak, mint a farkaspók babák.

Kérlek, legyen csak egy pár turista, akik egy mutasd-és-meséld túrát akarnak.

– Igazából ma foglalták le. Egy privát túra azzal a különleges kéréssel, hogy te legyél a vezető – közli ravaszul. Tudom, mire gondol… egy privát túra költsége egy áldás lesz a múzeum havi költségvetésének.

De volt egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan tudom, ki foglalna le egy privát, utolsó pillanatos túrát velem.

Egy órával később a gyanúm beigazolódott, amikor odaérek a portához, ahol csak Cartert találom a pultnak dőlve, legalább félúton ahhoz, hogy lebűvölje a bugyit a recepciósról a fogpasztareklám mosolyával és a csintalanul csillogó szemeivel.

Mielőtt észrevenne, kihasználom az időt, hogy végignézzek rajta. Objektíven nézve persze vonzó, de én mindig úgy éreztem, hogy van valami sötét a makulátlanul tiszta külseje alatt.

Róla szólva, szerintem lazán van öltözve a nadrágban, ami valószínűleg a napközbeni öltönye része és ingben, amit a nyakánál kigombolt, miután megszabadult a nyakkendőjétől. Tétován eltűnődöm azon, hogy valaha lepukkant lesz-e és piszkos, és a kép, amint elképzelem, hogy bemászik az ágyba egy olyan öregemberes, kétrészes pizsamában, belül vihogásra késztet.

Ebben a pillanatban, mintha megérezne, mert az irányomba néz és rajtakap, amint egyenesen rávigyorgok. Persze azt hiszi, azért mosolygok, mert itt van, de a gondolat, hogy rajta nevetek, egyszer sem fordult meg a fejében.

– Hát, helló, Luna!– Kihúzza magát, látszólag örül, hogy lát. Vagy szórakoztatja, hogy lebuktatott, hogy róla ábrándozom a recepcióshoz és a többi nőhöz hasonlóan, akivel találkozik.

Libabőrös lesz a karom, és így válaszolok a negédes hangjára, amint ilyen szexisen mondja ki a nevemet, hogy idegesít:– Mit csinálsz te itt?

Kék szemei megfagynak, de vállat von, mintha a kihívásom nem lenne nagy ügy. – Megszerzem a segítséget, ami kell. Nem adom fel könnyen vagy soha. – Nyálas kacsintást küld a recepciós felé, aki valószínűleg a saját tócsájában ül.

Nagy levegőt veszek, hogy megacélozzam magam. – Jó. A középkori kínzóeszközökkel kezdjük.

Még csak nincs is olyanunk, de most azt kívánom, bár lenne egy egész szárnyunk belőlük, így feltehetném Cartert egy kínpadra, és addig nyújtanám, amíg olyan hosszú és rugalmas nem lesz, mint Gumby.

– Nekem vagy neked? – viccelődik Carter, sunyin felvonja a szemöldökét. Amikor döbbenten eltátom a szám, felemeli a kezeit, és azzal a bugyiolvasztó mosolyával vigyorog. – Nem ítélkezem, ha ez az, amiben benne vagy.

– Én benne lennék – ajánlja fel a recepciós a haját csavargatva.

– Argh – morgom. – Gyerünk.

Először az impresszionista részleghez vezetem, ahol az egyetlen megszerzett Monet festményünk a kollekciónk ékköve. Teljes idegenvezetőmódban mondom neki – Egy névtelen adományozó adta kölcsön a múzeumnak. Már több mint tíz éve van kiállítva, és látogatók ezrei látták. Ha észreveszed, a darabot egyben nézve, az, ahogy a fényt és árnyékot használta, a vibráló mozgás érzetét kelti akkor is, ha a téma egy állókép rögzítése. – Megállok, várom, hogy Carter egyetértsen és amikor bólint, folytatom. – Közelebb menve láthatod, hogy ezt a folyékonyságot úgy érte el, hogy az apró ecsetvonásokat különböző irányokba vitte fel. Például itt. – A festmény alsó részére mutatok, ahol van egy zöld terület az előtérben, amely úgy tűnik, mintha láthatatlan szél fújná.

– Látom, miről beszélsz. – Úgy tűnik, Carter meglepődött magán, de nem jobban, mint én. Ez egy kis reményt ad nekem, ahogy végigsétálunk az impresszionista részleg többi részén, bemegyünk a posztimpresszionistákhoz, aztán tovább a modern művészekhez. Figyelmes tanítvány, én pedig elfelejtem a hivatalos idegenvezetői minőségemet, és tényleg elkezdek a művészetről beszélni Carternek, megosztom a gondolataimat, nem csak a jóváhagyott beszédeket idézem az egyes művekről.

Egy Picasso előtt megállva Carter balra dönti a fejét és aztán jobbra, összehúzott szemöldökkel figyeli.

– Milyen érzést kelt benned? – kérdezem.

– Hah? – kérdezi Carter, most egyenesen a műre néz.

– Minden művészet az érzelmekből születik. A művész lát valamit, akár a szemeivel, akár az elméjével, és érez valamit a lelkében. A művészet, vagy jelen esetben a festészet, csak egy módszer, amit a művész használ, hogy kifejezze ezt az érzést. Nincs jó vagy rossz válasz arra, hogy mit érez a néző, amikor megnézi a művet. Ez a szépsége.

– Érzem a … – Elhallgat, aztán hozzáteszi – …zavarodottságot.

Halkan felnevetek. – Ez teljesen jogos. Különösen az olyan daraboknál, mint ez, ami egy kihívás, hogy mit látsz a szemeddel. Úgy értem, nyilván nem így néznek ki az emberek, de ez volt Picasso felfogása róluk. Vegyük a szem vonalát itt. A legtöbb embernek egy vonalban vannak a szemei. – A kezemet a szemeim magasságában tartom mutatva, hogy az enyémek egyenletesek. – Mit mondhatott el erről az emberről, akinek a szemeit az egyenes vonalon kívül festette le?

Carter kiböki. – Hogy részeg volt, vagy betépett vagy mindkettő és duplán látott?

Elönt a csalódottság. Jól csinálta, figyelt és elgondolkodva válaszolt, de én próbálom tovább lökni őt a művészet technikai részletein. Ha igazán le akarja nyűgözni az ügyfelét, a mélyebb jelentés lesz a kulcs. Nem olvashatja le csak úgy a festmények címeit és elkezdeni ismételni a bemagolt Wikipedia oldalt. Hát, szerintem tudná, de valami azt mondja nekem, hogy ez nem lenne elég ennél az ügyfélnél.

Csak rámosolyoghatna és a nő valószínűleg átadná a jelszavát az egész portfóliójához.

– Próbáld újra – hívom ki. – Gondold át mélyebben.

Az ajkai összeszorulnak és én rájövök, hogy amit mondtam, azt könnyen félreérthető lehet. Szerencsére nem csinál gyerekes viccet, hogy „Majd én mutatok neked mélyebbet”, ahogy a legtöbb gyerekes férfi tenné.

– Oké, a szemek – ahogy a nagyim mondaná – kilengősek. Próbálom kitalálni, ő mit mondana valami ilyesmiről. – Nézem, ahogy tűnődve nézi a képet, és az egész hangulata valami komollyá és tépelődővé válik, ami valahogy sokkal vonzóbb, mint a szokásos társasági bája. – Valaki, aki mindig azt gondolja, valami jobb van a sarkon túl. Mintha itt lennének veled – rámutat a festett szemre, ami látszólag a megfelelő helyen van és aztán a másikra –, de mindig valami jobbat vagy mást keres. Elvonja a figyelmet az, hogy mi lehetne vagy mije lehetne. Mintha veled lenni ebben a pillanatban nem lenne elég.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy leesett az állam. – Hűha – mondom lélegzetvisszafojtva. – Ez…. nagyon jó.

– Nem kell ilyen meglepettnek lenned. Nem csupán csak ragyogó külső vagyok és déli sárm. Agyam is van ebben a fejben. – Megkocogtatja a halántékát az egyik bugyiolvasztó mosolyával, látszólag nem sértődött meg az eltúlzott reakciómon, de egy kicsit kényszeredettnek érződik, és van valami üresség a szemeiben, ami néhány perce még nem volt ott, amikor a Picasso jelentéséről beszélgettünk.

– Nem, nem úgy gondoltam… – Élesen rám néz, és bevallom:– Oké, talán mégis. Sajnálom. Nem kellett volna feltételeznem, hogy nem érted meg, miről beszélek. Ez szemétség volt tőlem.

– Bocsánatkérés elfogadva. – Egyszer leereszti az állát és ezzel olyan, mintha az egész meg se történt volna. Vidáman mondja:– Hol van a kedvenc darabod a múzeumban?

Érdekes. Úgy tűnik, Carternek van egy mélyebb oldala annál, mint amire én talán gondoltam, de elrejti. Ezt meg tudom érteni. Nem mintha legjobb barátok lennénk. Csak egy eszköz vagyok a célja eléréséhez, de egy pillanatra többet láthattam meg benne. És ez a „több” sokkal érdekesebb, mint Carter szokásos arca.

– Erre – mondom neki, elvezetem őt a darab felé, amit a legjobban szeretek az egész múzeumban. Igazából egy pöppet kíváncsi vagyok, hogy Carter mit fog szólni hozzá.

Kérlek, ne hagyd, hogy valami hülyeséget mondjon, például „ezt öt perc alatt meg tudnám csinálni” vagy hogy „ő tényleg mindent beleadott” a fehér fröccsenésekkel kapcsolatban. Túl gyakran hallok ilyen megjegyzéseket, és engem feldühít a darab mögötti tehetség elutasítása.

A nagyméretű Jackson Pollock viszonylag újdonságnak számít a kollekciónkban, és akárhányszor van néhány percem, szeretek leülni és tanulmányozni, találni valami mást a vad színek rétegeiben minden alkalommal. Ez feldob, amikor elkezdem azt érezni, hogy a munkám sosem lesz elég vagy látható vagy értékes. Mindenemet beleöltem Alphenába, és valahogy a Pollock vászon káosza azt az érzést kelti bennem, hogy ez normális és ésszerű dolog.

Csendben állok a darab előtt, remélve, hogy Carter ebben is láthat valamit a varázslatból, amit a Picassóban látott. Carter váratlanul féltérdre ereszkedik mellettem, és először azt hiszem, hogy elesett. Talán elájult vagy spontán megsérült a lába?

Zihálok.– Jól vagy?

Felnéz rám a guggoló helyzetből, és a kezem felé nyúl. Felé nyúlok, hogy segítsek neki felállni még zavartan, hogy hogy került a padlóra, de nem áll fel. Nem, a nagy, meleg kezében tartja a kezemet, és különös tekintettel néz fel rám.

– Luna, köszönöm neked, hogy megosztod velem a nappalaidat és az éjszakáidat. Remélem, hogy a feleségemként egy egész életet megoszthatunk együtt. Hozzám jössz feleségül?

– Mi? – Sikerül kinyögnöm.

Valahogy beverte a fejét? Vagy sztrókot kapott?

A figyelmem beszűkül, és az idő lassan pereg. Látom, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog a nagy nyeléstől, aztán elmosolyodik és apró vonalak jelennek meg a szemei mellett, amik annyira kékek és úgy összekapcsolódik velem, hogy az egész testem megdermed. A kezemet megszorítva még érthetőbben megismétli.– Hozzám jössz feleségül?

Gondoltam, hogy ezt mondta, de ennek semmi értelme. Alig ismerjük egymást, és még csak nem is kedveljük egymást. Nevetségesen összeférhetetlenek vagyunk, az én esetlenségem és az ő sima bája egy pocsék egyezés. És megint… mi van?

A zavarom ködén keresztül hallok egy kiáltást.– Ha te nem mondasz igent, én fogok, édes!

Körülnézve látom, hogy bámészkodó közönséget gyűjtöttünk össze, aki a kezeiket vagy a szájuk előtt tartják, vagy a mellkasuk előtt, az izgalomtól tágra nyílt a szemük, hogy szemtanúi lehetnek egy romantikusnak tűnő lánykérésnek. A legrosszabb rémálmom válik valóra vagy legalábbis az egyik közülük.

Érzem, ahogy kinyitom a szám és becsukom, miközben visszanézek Carterre. – Én… én…

Egy gyűrűt csúsztat a bal gyűrűsujjamra, és aztán feláll, egy mozdulattal megfogja a derekamat. Vadul körbeforgat, a lábaim a levegőben kalimpálnak. Taps vesz körül minket és aztán…

Carter. Rohadék. Harrington. Megcsókol. Egyenesen az ajkaimon, mintha bármi joga lenne hozzá.

Az első gondolatom, hogy nagyszerűen csókol – az ajkai puhák, a szája meleg és a lehelete mentolos. A második gondolatom…

– Tegyél le! – kiáltom a vállát ütögetve.

A közönség nevet, és a hölgy azt mondja:– Hagyd, hogy felemeljen, amíg még megtehetitek. – Odapillantva látom, hogy szeretetteljesen mosolyog a mellette álló ráncos és görnyedt férfira.

Carter kuncog a nő megjegyzésére, mintha az egész egy nagy vicc lenne, és durván a fülembe suttogja:– Mosolyogj, Luna.

A szavak hevessége és a parancs durvasága meglep, de ami még inkább, az a gerincemen végigfutó borzongás. Ránézek Carterre, akinek az ajkai megint túl közel vannak az enyéimhez. Ficánkolok, a padló stabilitását keresem, mert a világom alapja ingataggá vált.

Nem kedvelem Carter Harringtont, miért van itt hirtelen ilyen meleg? És miért kérte meg a kezem?

Carter leereszt, de maga mellett tart azzal, hogy erősen átkarolja a vállamat, úgy mosolyog a tömegre, mintha ő lenne a polgármester, miközben fogadja a gratulációkat és jókívánságokat. Túl félszeg és túl zavart vagyok a mozgáshoz, a lábam leragadt, az arcomon pedig a zavarodottság maszkja van.

Ez csak rosszabb lesz, amikor Zack lép ki a sarokról győztes mosollyal. – Megvan! – kiáltja a telefonját felemelve.

A tömeg elkezd feloszlani, egyedül hagyva hármunkat a Jackson Pollock festménnyel, amire biztosan soha többé nem fogok ugyanolyan szemmel nézni.

– Mivan? – Ellököm magamtól Cartert, úgy érzem, mintha Zack rajta kapott volna minket valami rosszaságon. Nem ismerem be senkinek, főleg magamnak, de érzem a vállaimon a karja súlyának hiányát. És egyáltalán nem botlok meg, amikor teret hagyok közöttünk, mert az egész világom csak…hogy is mondta Carter, minek nevezte a nagyija? Kilengős – ez az. Ez vagyok én. De minden múló pillanattal visszaküzdöm magam a kiegyensúlyozottsághoz.

Carter félénken mosolyog rám. Azzal, ami biztosan kihúzta a bajból egész életében, de nálam nem működik. Most nem.

– Tegnap este eltűnődtem, miután beszéltünk. Tényleg azt kívánom, hogy ott legyél velem, hogy segíts, de ha nem… – Elhallgat és reménykedve néz rám, mintha meggondoltam volna és eldöntöttem volna, hogy belemegyek a tervébe, hogy az asszisztense legyek. Válaszul keresztbe teszem a karjaim. – Jó, így, ha nem vagy ott, akkor legalább azt elmondhatom, hogy van egy műkedvelő feleségem. És most van egy édes sztorim, videós bizonyítékkal, hogyan kértem meg a kezét egy privát vezetésen a múzeumban a kedvenc festménye előtt a gyűjteményből.

Hitetlenkedve bámulok rá, megpróbálom azt a hiábavaló folyamatot feldolgozni, hogy lehet, hogy egy ilyen dolog ennyire észszerűnek tűnhet számára. Úgy értem, én vagyok a kreatív típus és ő meg üzletember, így úgy tűnik, fel kellene cserélődniük a szerepeknek, de valahogy ő az, aki egy teljesen felfordult, alternatív univerzumban él.

– Ez a nagy terved? Ahelyett, hogy magához a művészethez ragaszkodnál, inkább…

Elhallgatok, és ő bólint. – Azt mondom, hogy a feleségem vagy. Így bármilyen hibát vétek, eljátszhatom, hogy „biztos félreértettem a feleségem”, és ez inkább kedves lesz, mint hülyeség.

– Ez nevetséges.

– Rosszul ejtetted a brilliánst – javít ki Carter.

– Az én ötletem volt – teszi hozzá Zack. – Carter mesélt nekem az asszisztens dologról és tényleg, nincs szükség arra, hogy ilyen legyen, Luna. Csak egy jó reklámfogás kell neki. – Úgy csinál, mintha túlreagáltam volna valami teljesen értelmes dolgot.

Nem vagyok reklámfogás. Egyetlen porcikám sincs benne ebben a játékban, bármilyen hülyeséget is fog Carter előhúzni. Bízom valami karmikus igazságszolgáltatásban, amikor majd felelnie kell a saját hazugságaiért és cselszövéséért. De Zack? Fáj, hogy így le tudja értékelni a művészet iránti szeretetemet… nem, a létezésemet… odáig, hogy „hasznos reklámfogás”. Ez mutatja, mennyire Carter bűvkörébe került, és hogy az olyan fickók, mint ők, milyen messzire mennek, hogy megkössenek egy üzletet.

Dühös vagyok. Érzem, hogy a forróság végigsuhan a vénáimon, és forró könnyek fenyegetnek kitöréssel. Nem azért, mert szomorú vagyok. Csak egyike vagyok azon szerencsétleneknek, akik sírnak dühükben. Utálom. Ettől mindig gyengének érzem magam akkor, amikor a legerősebbnek próbálok látszani.

Sikerül kiböknöm Carternek.– Pontosan az vagy, akinek és aminek gondoltalak. Csalódott vagyok, hogy egy pillanatra bolond módon azt gondoltam, valami több lehetsz. – Az állkapcsa szorításán kívül sziklamerevvé vált. Zacktől azt kérdezem:– Te álltál ezzel elő? Gondolom, az üzlet minden áron, hm?

És ezzel a könnyek elszabadulnak, így megpördülök és elszaladok. Biztosan úgy nézek ki, mint egy hisztis gyerek, aki dührohamot kapott, a kifakadásommal, a könnyeimmel és a kimenekülésemmel. De ezen nem lehet segíteni.